Fejvadászok lázadása – 4.fejezet: Mos Espa

Valahol, a kicsiny, jelentéktelen településtől délre két űrhajó várakozott három robogó társaságában.

A dűnék tengere közt, egymástól tíz méterre aMist Hunter és a Büntető állt, éppen akkor érkezett meg a csapat másik három tagja.

Amerre elláttak, mindenhol homok és vakító napsütés sértette a szemüket. Csak nem messze egy völgyszerűség helyezkedett el, barna, perzselő kövekkel körbezárva.

Hét szabvány óra lehetett. Tehát a nap most kezdte meg vakító útját az égen, de a napból kettő is volt. Zuckuss utálta a Tatuint, valószínűleg fájt a gand bogárszeme tőle.

De az embereknek is hunyorogniuk kellett. Akárcsak a két rodiainak, és a weequay-nek is.

– Na, ha így összejöttünk – kezdte minden előjel nélkül a weequay, mély hangja bezengte a sivatagot. – Ha így itt vagyunk, akkor indulhanánk is, hogy ne sokat vesztegeljük az időt.

– Egyetértek – mondta 4-LOM, aki érezte a homokszemek ropogását az áramköreiben.

– Egyetértek – lóbálta meg a puskáját Dengar.

– Egyetértünk – visították a rodiaiak.

– Jó, nem kell itt mindenkinek elmondania, mert szerintem mindenki egyetért. Még ha nem is, akkor is indulnánk – mondta a weequay. – Egyébként szólítsatok Cragnek.

– Akkor, Crag, indulás – szörcsögte Zuckuss, azzal felmászott egy alacsonyabb dűnén. 4-LOM nagy nehezen követte, majd mikor mindannyian felértek, nem messze kitaposott utat láttak maguk előtt. Az út abba a bizonyos barna köves völgybe vezetett, ami mögött Mos Espa terült el – nem túl hosszan.

– Az úton mgyünk – döntötte el Crag. – Túl hosszú lenne, ha megkerülnénk a völgyet.

– Egyetértek – bólintott Dengar. – De lehet, hogy veszélyesebb, mint a kerülő.

– De rövidebb – vitatkozott Crag.

– Jó, jó, azért mégse kéne megvárakoztatni Bosskot, nem igaz? – békítette őket 4-LOM.

– Be vagy programozva udvariasságra is? – tudakolta gúnyosan Dengar.

4-LOM összekulcsolta két robotkarját. Ez a sértődöttség jele nála. Meg minden protokolldroidnál.

– Hé, ne hallgass rá – dünnyögte neki Zuckuss. Aztán lecsúszott a homokdombon, nagy menniségű port a többiek szemébe szórva. 4-LOM a csapat végén csúszott le, homokot felszedve az áramköreibe, amik tovább ropogtak benne.

– A franc vigye el ezt a sivatagot – jegyezte meg a  protokolldroid.

– Ne aggódj, nem sokára véget vetünk ennek – csitította őt Crag.

Az út kiemelkedett egy centvel a talaj fölé, kemény homokkő út volt, látszólag építette valaki, vagy kitaposták. Bár inkább építettnek tűnt.

Előttük a völgy már kezdett alakot ölteni. Eddig csak vörösesbarna kőtömeget láttak benne, viszont most látszott, hogy az út egyenesen belemegy, és ott kanyarog tovább. A völgyben sötét volt, hiszen magasra nyúlt a barna kőtömeg elzárva a napfényt. Csak itt-ott sütött be egy-egy kósza fénysugár.

Nem tudni, élt-e ott valamien állat, vagy valaki. Vagy valakik. De ha igen, akkor is ezt az utat kell választaniuk, mert látszólag egy kilométeres lehet ez az út, ha megkerülnék, még több. Lehet, az egy napi járás lenne. Tehát a völgy remek választásnak ígérkezett a Mos Espába vezető út lerövidítésére.

~*~

A dűnetenger közelében egy másik hajó is érkezett.

Slave I.

Ugyanígy férkőzött egy hónappal ezelőtt a Millenium Falcon közelébe. Bevált a módszer, akkor hulladékra, most homokra tapad rá.

Letette a kecses Firespray őrhajót, majd kicsatolta a hevedereket.

A szállás, amit Jabbától kapott, förtelemes volt. A szoba dohszagában nem bírt aludni, de nem is a szag volt az, ami zavarta, hiszen sisakot viselt, és nem is vette le biztonsági okokból. A baj az ágy volt, amiből történetesen egy kemény rugó állt ki, három másikkal együtt. Az ágynemű inkább csak rongyoknak volt nevezhető, ezért úgy döntött, a mellette lévő széken alszik. De nem aludt. Maximum fél órát.

A fél óra alvás is álomtalan volt, lehet, csak bóbiskolás volt.

Nem emlékezett rá.

De jobb is, mondta magának. Mindegy, az az este egy, a legrosszabb estékhez tartozott.

Hogy minél előbb utolérje a Malcolm-féle csapatot, hat szabvány órakor indult. De rájött, hogy sietni fölösleges. Később is bérheti a bagázst.

Így hát űrhajója hajtóműveit minimális sebességen hajszolta. Ez is megtette. Ha egy órával később ér oda, még jobb is. Mert nem gyanakodnak. Ráadásul kicsit el is tévedt – rá ez nem vallott. De azt mondják, ha a főpróba kudarcba fullad, az előadás fergeteges lesz. Tehát tökölhet itt nyugodtan – nem fog számítani éles helyzetben.

Kilépett a rámpán keresztül a sivatagba. Körbekémlelt, de nem figyelte senki. Remek gondolta.

Felmászott az egyik homokbuckára, majd látta, hogy nem messze tőle két űrhajó állt a dombok közt. Felismerte őket, hisz már találkozott velük.

De hol volt a Hound’s Tooth?

Érdekes.

Ha négyen vannak: Zuckuss, 4-LOM, Dengar és Bossk, akkor hol van Bossk?

Megbizonyosodott róla, hogy elhagyták már a hajókat, majd körbenézett a dűnék közt. A hajók között három robogó állt. Nyilvánvaló volt, hogy itt van Bossk, de még két másik személy is.

Vagy plusz három, és Bossk nincs itt.

Felettébb érdekes.

Mindenesetre felszállt az egyik robogóra. Ellenőrizte az üzemanyag szintjét. Remek. Tele van a tank. Már csak a buckák közül kell kikanyarodnia valahogy… De nagyon jó helyen szálltak le, nehezen megtalálható, nehezen megközelíthető, és nehezen elhagyható. Vagy akkor gyalog megy, ami mártúl nagy késés lenne. Vagy a Slave I-gyel. Az meg túl látható. Diszkréten kell eljárnia. De ő profi volt – nem hiába kérte fel őt Jabba, a hutt. Csak profikat fogadott el a nagy úr, nem olyanokat, akiket a házi állata gondozója, a jöttment Malcolm szed össze!

Nagy gázfröccsöt adott a robogónak, aminek eredményeként a Mist Hunterhomokba lett burkolva, ott, ahol elindult a jármű, méteres lyuk keletkezett, ahogy felverte a homokot. De könnyen felgyorsult, mélyen belefúrva az orrát a homokdombba, elkezdte felvonszolni magát a dűnén. Mögötte a homok lassan elborította a Büntetőt is. Boba még jobban nyomta a gázt, a jármű orra lomhán kiemelkedett a méteres homokból. Majd még nagyobb homokfelhőt maga mögé pöfékelve lassan felmászott a dombon. Fett lefékezett. Messziről látta a hat személyt sétálni. Nem látta őket rendesen, csak a körvonalukat. Tényleg nem volt ott Bossk, jól gondolta.

De hol lehetett?

Ha gyorsabb, mint a hat ipse ott, akár ki is derítheti.

~*~

Már fél szabvány órája meneteltek, a völgy már árnyékkal borította be a kietlen pusztaságot. Az árnyék mindenkinek jól esett, kivéve 4-LOM-nak, neki legfeljebb a fotoreceptorjai könnyebbülhettek meg. Nem kellett az ikernapba néznie, nem károsította tovább eme kényes érzékszervét. Crag morgások közepette ment a napon, most mintha jobb kedvre derült volna. Zuckuss csak ment, rajta sosem látni semmit. Dengar a fején díszelgő fehér kötést igazgatta. Neki védelmet nyújtott ez a turbánszerű fejfedő, már csak azért is, mert fehér színű, nem vette magába a meleget. Mondhatni, neki volt a legjobb dolga, de az hazugság lenne, hiszen nem véletlenül van az a fejfedő ott, ahol van: egy nagyon csúnya baleset emlékeit őrzi.

Mióta kiműtötték belőle a fájdalom érzetét – legalábbis ezt mondták neki -, sokkal hatékonyabbnak érezte magát. De minden fejvadász mondhatná ezt. Érzett fájdalmat ezután is, még ha „kiműtötték” is ezt az érzést. De nem volt annyira intenzív, forró a fájdalom, mint régen.

A Birodalomnak köszönheti. Aki egy hónapja meg is kínozta. Furcsa, hogy így történt. Bár azok az orvosok, akik műtötték, nem biztos, hogy kapcsolatban álltak Darth Vaderrel, a kínzójával. Mindenesetre érdekes volt Dengar és a Birodalom kapcsolata.

Tíz perc múlva Crag megálljt intett.

– Itt megállunk pihenni – mondta a weequay.

Ekkor a völgy már előttük terült el. A lábuk előtt változott át a sárga homok vörösesbarna kővé. A kövek piramis alakban növekedtek, nagyjából húsz méteresre nőttek meg. Bent, a két kőhegy közt már halotti fekete színű volt minden, a levegő is lehűlt. Már messziről árnyékkal borította a kőtömeg a tájat, de belül hűvösebb volt – ez kedvezett a fejvadászoknak, most már örültek, hogy erre jöttek.

– Tíz percig megállunk – mondta Crag.

Körülötte a többiek ültek. A két rodiai vinnyogó nyelvükön beszéltek egymással. Zöld pofájukon izzadtság csorgott, fehér kezeslábasuk már-már foszforeszkált az árnyékban. Pisztolyuk a kezükben volt, fölöslegesen, hisz nem leselkedett rájuk veszély. A pisztolyok repültek a levegőben, ahogy gesztikuláltak úszóhártyaszerű kezeikkel.

Zuckuss és 4-LOM egyik kiálló vöröses sziklára telepedtek le, a gand trombitaszerű pisztolyát simogatta, a protokolldroid többméteres puskájára támaszkodott, mintegy sétabotnak használva a fegyvert.

Dengar a földön ült, puskája az ölében nyugodott. Éppen a töltöttségi szintjét vizsgálgatta, bár tudta, hogy reggel teletöltötte az indulás előtt.

Crag odalépett mellé.

– Hé, Dengar – szólította meg. – Malcolm mondta, hogy te vagy a főgóré.

– Nem teljesen – állt fel Dengar. – Igen, én ötletem volt, hogy a Tatuinra jöjjünk, de nem a protokolldroid érdekel minket. Jabba palotájába akarunk bejutni. Úgy gondoljuk, így sikerülhet.

– Gondoljátok?

– Nem én vagyok a vezető – vont vállat Dengar. – Itt most mindenki számít. Bosszút akarunk állni az egyik fejvadászon, Boba Fetten. Gondolom, hallottál már róla?

– Nem egészen.

– Pedig a világ legjobb fejvadászának tartják.

– Ahonnan én jöttem, valahonnan a Galaxis széléről, oda nehezen jutnak el a hírek – mondta Crag társalgó hangnemben. – Vagy nehezen, vagy sehogy.

– Boba Fett esetében az utóbbi az igaz – vélekedett Dengar.

– A népem kitagadott. Azelőtt sosem hallottam a Tatuinról. Véletlenül jöttem ide. Látom, sok itt a munka, legalábbis van itt élet.

– Az nem kifejezés – helyeselt a fejvadász. – A Tatuin, legfőbbképpen Mos Eisley a Galaxis söpredékének a székháza. Persze képletesen, hisz kétlem, hogy ezen a porfészken lenne ilyen központféleség.

– És Mos Espa?

– Mos Espáról nem sokat tudok. Remélem jobb is, hogy nem.

– Először ide sodródtam – mesélte Crag. – Aztán Malcolm talált meg, mikor látta, hogy szkanderben levertem egy nagypofájú embert.

– Ránk is rögtön felfigyelt, mikor látványosan el akartuk hagyni a bárt, ahol éppen tartózkodtunk – mondta Dengar. – Csakhogy az Mos Eisley-ben volt.

– A hely, ahová Malcolm vitt minket, az Dento és Gento otthona volt – mutatott a két rodiaira Crag. – Nem tudom, ők hogy jönnek a képbe.

– Én sem. Szerintem feltörekvő fejvadászok lehetnek – vélekedett Dengar. Crag mosolygott, ami ritka volt a weequay-eknél, hiszen az egy könyörtelen faj. – Na jó, vagy ilyesmi – pontosított Dengar.

– Jobb, ha senkiben nem bízol meg – hajolt közelebb Dengarhoz Crag. Látni lehetett barázdás bőrének mélyedéseit, Dengar fejére hajlott a weequay hátul összefont haja. – Jobb, ha bennem sem. Sem bennük – mutatott körbe a társaságon.

– Miért? Hisz én ismerem őket. Na jó, Zuckuss és 4-LOM mindig a riválisaim voltak, de ez nem számít.

– Csak azért mondom, mert a hazámban barátok árultak el. Befeketítettek. Mindet ismertem – szorította ökölbe a kezét Crag.

– Itt nem fog megtörténni – nyugtatta meg őt Dengar.

Aztán a Birodalomra gondolt… Ott is hasonlóképpen történt minden, de ott először az életét mentették meg, aztán majdnem el is vették tőle.

– Lejárt a tíz perc – állapította meg a bekövetkező csendet megtörve Crag. A két rodiai feltápászkodott, 4-LoM egyensúlyba hozta magát, Zuckuss szörcsögve felállt. Crag vállalkozott arra, hogy elől megy, szokatlan nyílpuskáját kibiztosította. A többiek is felemelték a maguk fegyverét, a csapat elindult.

Már öt perce a völgyben kanyarogtak. A sziklafalból szúrós, hegyes sziklák álltak ki, az útra is kinyúltak, így vigyázniuk kellett, nehogy felnyársalják magukat. A levegő szokatlanul lehűlt körülöttük. A csend is szokatlan volt. Úgy látszott, nem él itt senki – és semmi. Azonban olyan volt, mintha valaki folyamatosan figyelné őket.

A völgy kiszélesedett. A sziklák eltávolodtak, immáron méterekkel mellettük szúrták nyársra a levegőt.

A kemény talaj is puha homokká változott. Egy apró fénysugár besütött.

Pont oda, ahol állati tetemek feküdtek. Volt, amelyiket már megfosztották húsától, csak a csont maradt, ami kiszáradva bűzölgött a kiszélesedett területen.

Biztossá vált, hogy itt van valaki.

Vagy valakik.

És a halálsikolyszerű csataordítás elviselhetetlenül szólalt meg mögöttük.

~*~

Bossk előredőlt a Hound’s Tooth pilótaülésében. Gyíkszeme kiélesedett a koncentrációtól.

– Lassuljunk, X-10D – utasította a legénységet.

A hajó lelassult. Már látni lehetett Mos Espa kupoláit. Megdöbbentette a trandoshit, olyan kicsi volt a falucska. A határában ott állt a mos espa-i fogatverseny arénája. A stadion üres volt, jelenleg nem zajlott itt egy boonta futam sem.

Hound’s Tooth delejes árnyékot bocsátott a rabszolgafalura. Könnyű volt észrevenni a célpontul szolgáló dokkot.

De az kisebb volt, mint gondolta.

Gyíkszeme még nagyobbra dülledt. Elszámította magát. De egy csempésznek, egy igazi fejvadásznak egy zsebkendőn is kellett tudni landolni.

– X-10D, most beütöm a koordinátákat – közölte Bossk feszülten. – Csökkentsd a sebességet még jobban, hogy le tudjak szállni a megadott helyen.

A YV-666-os még jobban visszavett a tempóból. A dokk kör alakú boksza lassan a delejes árnyék alá fog helyezkedni, akkor viszont végleg lassítani kell, észnél lenni, lehet, be sem fér majd a Hound’s Tooth.

Be kell férnie gondolta Bossk.

Az árnyék elérte a boksz szélét.

– X-10D, leszállási procedúra – közölte kissé hadarva. – Leszállókarmokat ki!

Hound’s Tooth megállt a levegőben. De csak egy másoodpercig. Alacsony magasságon lebegő teste lassan ereszkedett, a kemény, hegyes leszállókarmai kicsapódtak.

– Fordulunk – dőlt hátra Bossk. Csak diktálnia kell, hogyan szálljon le a hajó, X-10D megteszi neki. Azért akart fordulni, hogy a dokkra nyíló, pajzzsal lezárt ajtókat szabadon hagyja. Szemben velük, a boksz másik oldalán ugyanilyen ajtók kaptak helyet, de azok az utcára nyíltak, és nem védték pajzzsal.

A talaj sárga homokkőből készült. A falak is. Vakító sárga volt minden, itt-ott repedések tarkították az utcát takaró falat. A kör közepén egy kisebb lépcső szelte át keresztben a bokszot.

– Próbáljuk úgy, hogy a lépcsőket elkerüljék a leszállókarmok – rendelkezett Bossk. – Ja, és vigyázz, be kell férnünk!

A robotmatróz teljesítette a hajó tulajdonságának kérését. A Hound’s Toothtíz másodpercig süllyedt, Bossk előredőlt eközben, mert félő volt, hogy nem fér be a hatvankét méteres hajótest.

– Vigyázz… – de a figyelmeztetését egy Bumm! hang vágta el, az utolsó szótagot már nem lehetett érteni. A Hound’s Tooth téglateste, súrolta az egyik falat, hatalmas repedést csinálva, illetve tovább folytatva már egy, meglévő repedést.

– Uh… – sikoltott fel alig hallhatóan Bossk, látni lehetett szabálytalanul elrendezett, éles fogait. – Megcsináltuk!

A leszállókarmok puhán érintették a homokkő talajt, a hajtóművek nagy port kavartak, amik a falra tapadtak. Az egyik karom a lépcső mellett ért földet, de ez nem volt elég ahhoz, hogy kidőltse a Hound’s Tootht egyensúlyából. A landolás sikeresen végződött.

– Sikerült – fújtatott Bossk. – Nyisd ki a rámpát!

A robot cselekedett.

Bossk, megfordította a pilótaülést, majd kiugrott belőle, energia járta át a testét, ahogy megropogtatta a végtagjait.

Sikerült.

Zsebéből kikotorta a kapott adatkártyát, de a jeleket még mindig nem tudta elolvasni. Remélte, nem valami hülyeség van rajta.

Ahogy így nézte a tárgyat, ami elsüllyedt karmos kezében, majdnem megbotlott a lépcsőn, de végül sikerült időben felnéznie, és rendesen lépni.

A turbolift ajtaja sziszegve felcsapódott. Fehér fény szűrődött ki belőle. Bossk szemeit hunyorgatva belépett, majd elindult lefelé vezető útján.

~*~

A rámpa lecsapódott, a trandoshi karmaival a duracél lapot csikorgatva lelépett a homokkő talajra. A Hound’s Tooth a falat súrolva állt meg, gyakorlatilag körbenéznie sem volt hely. Nem is bánta, nem volt kíváncsi a dokkra. Lehet, rossz emlékek társulnak majd hozzá.

A hajó orráról egy bizonyos sávban lejött a burkolat barna festéke. Több kárt Bossk nem fedezett fel rajta, látta, ahogy a hajtóművek méterekkel a fal előtt álltak meg. Bossk kétszer is elfért volna benne, olyan nagy hely volt ez. Talán rosszul számította a leszállást, hiszen akkor a falat sem karcolta volna le, hanem betöltötte volna ezt a helyet, ami a hajtóművek és a fal között maradt.

Aztán az említett lyukon keresztül körbement a bokszon, majd a falba épített, napellenzővel ellátott ajtón – ami felcsapódott az előtte lévő mozgásérzékelő működésbe lépése miatt – kisétált Mos Espa poros utcájára.

Mos Espa nagyon kicsinek tűnt Mos Eisley-hoz képest. A házak kupolái alacsonyabbak voltak, sokkal keskenyebb utcák futottak végig a kis rabszolgatelepen. A párologtatók csaknem az egész utcát elfoglalták, nem nagyon fért el annyi teremtmény, annyi élet, annyi jármű, mint Mos Eisley utcáin. Bossk hiányolta most azt a várost, mert ahhoz képest ez csak egy porfészek volt. Ennek több utcája megfelelt a Mos Eisley-beli egyetlen egy utcával.

Bossk elindult az egyik irányba. Körülötte rongyos öltözékű nők teregették vízzel átitatott gönceiket, a kupolák tetején összekötött zsinórokra akasztva a ruhadabarbokat. A zsinórok keresztülszelték az utcát, de nem értek le a homokos földre, méterekkel a föld fölött lebegtek. Bossk átlépett az egyik lezuhant ruhahalmon, aminek következményeképpen rosszindulatú sikkantás hallatszódott, hiszen a rongyokba a trandoshi csizmája vastag porréteget taposott.

Az utca végén jelző táblák jelezték az útirányokat. Ugyanolyan betűkkel volt odaírva valami, ami az adatkártyára. Bossk csak magára számíthatott. Körbenézett az apró kereszteződésben: előtte sötét sikátorban rongyos gyermekek játszottak, némelyikük felugorva a falba vájt lyukakba, de kiderült, azok maguk a házak. Balra Bossk-tól egy kihalt, kupolákkal és párologtatókkal tarkított utca állt, végében valami boltszerűséggel. Jobbra tőle pedig egy nyüzsgő, értéktelen árukat árusító piac. A standok mellett egy rozsdásodó tábla jelzett valamit, előtte részeg alakok koccintottak lapos üvegeikkel.

A kocsma.

Bossk ezt választotta. Ugyan a robogó kereskedést kellett volna keresnie, de most belészállt a fejvadász szelleme, ami a kocsma mellett dönt.

Bossk gyors léptekkel elindult a csehó felé. Körülötte egybevegyült mindenfél faj ordítása, ahogy áruikat, egyikük valami zöldes, tökszerű gyümölcseit, másikuk értéktelen, valószínűleg homokkőből készült ékszereit árulta.

A koszos lebuj előtt figyelmen kívül hagyta a részegeket; egy aqualisht, egy barabelt és egy magas hangon nyüszítő, hosszú fülű, bundás sullustit.

A kocsma azonban jobb volt, int amire számított. Jól berendezett, remekül légkondícionált helyiségből állt, zöld és piros színű neoncsövekkel megvilágítva. Ez barátságos külsőt kölcsönzött a csehónak, a mindenfelé elhelyezett csili-vili székek csak jobban csalogatták az ide tévedőket.

Mint Bosskot is, hogy csak egy példát említsek.

A kocsma nem volt teljesen teli, néhol akadtak üres asztalok, de a Mos Eisley-ban nagynak számító helyiségben mindenféle-fajta lény sürgölődött. Volt, ahol egy fajból tartozóak csevegtek, vitatkoztak, beszélgettek, volt ahol a népek keveredtek. Volt, ahol szkandereztek, és még szabakkot is játszottak egyik asztalnál.

A söntés is barátságosan meredt rá a két színben táncoló helyen. A helyiség végben bújt meg, mintegy kidudorodva a fal közepéből. A pultból tetőrész is kiemelkedett, a vörös és zöld szín mellé a kék is bekapcsolódott. A csapos egy zord tekintetű devaroni volt. Egyik szarva hiányzott a feje jobb oldalán.

Bossk lassú léptekkel elindult. A pont előtte álló asztalon trandoshiak ültek. Hárman voltak, a fejvadász oda is köszönt nekik, de csak annyit ért el, hogy a csoport összes tagja kivillantotta rendezetlen fogsorát. A trandoshiaknak nincsen ajkuk, így még jobban láthatóvá váltak a szúros fogak. Bossk túl sokáig nézte őket, és belebotlott az aqualishok asztalába. Az egyikük széke meg csúszott, az éppen ivott ital zöld színnel árasztotta el a csili-vili asztalt. Nem lett volna ez baj. De az aqualishok olyanok, akik minden kis dologért képesek ölni.

És ezek az aqualishok közönséges aqualishok voltak.

– Éjjj – vijjogott fel az egyik. Ide-oda lengett és nyáltól csöpögött lelógó pofazacskója. – Mi az, hogy zavarod a személyes nyugalmamat? – fordult hátra a „sértett”.

– Nem akartam – lehelte Bossk.

– Az még hagyján, hogy behatoltál a személyes aurámba – folytatta az aqualish, akinek ruháján zöld, takonyszerű anyag csöpögött. – De még a ruhámat is tönkreteszed!

– Nem kéne zavarnod – lengette a puskáját fenyegetően a trandoshi. – Én a világ legjobb fejvadá…

– Tőlem aztán lehetsz maga a Császár is – szakította őt félbe az aqualish.

-…sza vagyok, egy tized másodperc alatt szitává lőlek!

– Itt, nyilvánosan?

– Itt, nyilvánosan – bólogatott Bossk.

Az összes aqualish felvinnyogott. Bossk nevetésnek vélte ezt.

– Megteszem – bólintott újra. Közben oldalazni kezdett a következő asztal felé.

– Az a minimum, hogy fizetsz nekem egy új italt – folytatta senkitől sem zavartatva az aqualish. – Ja, és veszel nekem új ruhát.

– Azt már nem, gumipofa – célzott az aqualish bőrére Bossk.

– Mi? Már gumipofának is nevezel? Most meg vagyok sértve – azzal keresztbe fonta két karját. A mellkasán kiütött a zöld ital.

Bossk leengedte az időközben célzásra emelt puskáját. Majd hátat fordított a némán néző aqualish bandának.

A söntés közelében álló asztaloknál vegyült a pia és a cigifüst szaga. Bossk orra fel-le mozgott, ahogy körbeszagolt. A csapos volt olyan buzgó, hogy egyből a trandoshi jövevényhez sietett, már-már kiesett a pultból, úgy kérdezte:

– Kell valami ital?

Bossk nem válaszolt, mert nem figyelt.

– Gyorsan, nem vesztegetem a drága időmet – de most sem kapott választ.

Bossk szeme megállt a bejáratnál. Három kigyúrt testű férfi lépett be a csehóba. Maguk mögött hagyták spéci tuning robogóikat az utca közepén. Látszólag senki sem merte őket zavarni.

– Kik ők? – tudakolta halkan Bossk. Nem kapott választ.

– Tíz kredit, ha megmondod – próbálkozott újra.

– Ők a háemcsék – jött a válasz a devaronitól Bossk érzékeny fülébe.

– Háemcsék?

– Helyi-menő-csávók – pontosított a csapos.

A trió átvágott a csehón, felborítva az aqualishok asztlát. De most nem merték őket zavarni. Még ők sem.

Aztán vészjóslóan közeledtek Bossk felé.

– Állj félre – morogta az elől haladó, akinek szögletes feje volt, és kopasz fején táncot járt a pirös-zöld szín. Úgy gondolta, a fejvadász félreáll, ezért nem lassított, csupán igencsak szögletes vállát nyújtotta előre, mintha át akarta volna hámozni magát a „tömegen”. De Bossk nem állt félre, a férfi visszapattant róla.

– Állj félre – suttogta fenyegetően egy másik férfi, akinek inkább gömb alakú volt a feje. A teste is gömb alakú volt. A feje ugyanúgy kopasz, mint a másik kettőé.

De Bossk megint nem állt félre. Emiatt bosszúsak lettek a helyi-menő-csávók. Ekkor már a menő jelzőt ki is vehették volna a nevükből.

– Süket vagy? – szólt a Szögleteske.

Bossk felemelte a puskáját.

– Ne keménykedj, mi puszta kézzel a szart is kiverjük belőled – fenyegetőzött a Gömböcske.

– Nem – csóválta a fejét nagy ívben Bossk. – Fizessetek, tíz kredit a beugró.

– Mi van?

– Az, hogy lefogadom, sosem fizettek a piáért.

– Mi megtehetjük.

– Annyi pénzetek van, hogy egy kalap banthaszart sem vehetnétek belőle – hergelte őket Bossk. – Milyen helyi-menő-csávók vagytok ti?

– Mert te ki vagy? – vetette fel Szögleteske.

– A Galaxis egyik legjobb fejvadászának tartanak – vicsorgott Bossk. – Én titeket magamhoz képest pedig egy senkinek tartalak.

– Mi fordítva gondoljuk – a harmadik, Lófejűcske ökölbe szorította a kezét, aminek eredményeképpen rövid ujjú, fehér színű ruhája ujja szakadozni kezdett.

– Azt, hogy ti mit gondoltok, az nem ér fel azzal, amit én gondolok – folytatta nyugodtan a trandoshi.

– De igen – vonta fel a szemöldökét Gömböcske. – Bizonyos szemszögből nézve.

– Nem vagy te jedi-lovag, hogy ilyeneket mondj – szörnyülködött Bossk. – Mik azok a szemszögek?

– Az, hogy szerintünk… – kezdte Szögleteske.

– Szerintetek ne legyen semmi – szakította félbe őt a fejvadász. – Most én diktálok.

Amint kimondta ezeket, az utolsó szótagnál támadóállásba álltak mind a hárman, és körülvették, szorosan körbefogva. Bossk háta súrolta a pultot. A devaroni csapos már sehol sem volt. Lófejűcske zsebéből előkerült egy kocka alakú tárgy. Egytől hatig meg volt számozva minden oldala.

– Ha egytől ötig dobsz – kezdte drámai hangon Gömböcke. – Akkor megverünk.

– És ha hatot dobok? – kérdezte reménykedve Bossk, belenyomva hátát a pultba. Közben puskáját nagy nehezen, fél kézzel célzásra emelte úgy, hogy ne lehessen látni.

– Akkor újra dobhatsz – suttogta, a hirtelen beállt csendet megszakítva Szögleteske.

– Most szórakoztok velem? – tudakolta derűsen a trandoshi.

– Nem, halálkomoly – felelte egyszerűen Lófejűcske.

– Haha – mondta színtelen hangon Bossk. Az időt húzta. – Nem jött be.

– Pedig másoknál sikerült – bosszankodott Gömböcke. Azzal mindhárman hátraléptek. Bossk felugrott, a puskája ravaszát már csak meghúzni kellett, mert már becélozta a három pasast. Ugyan a három vörösszínű lövedék csak a plafont súrolta, ez csak elterelés volt, és ennek a rabszolgavároosnak a menői voltak olyan hülyék, hogy felnézzenek. Bossk fogait kivillantva előreugrott, de nem lőtt, hanem a puskáját pallosként használva fejbe ütötte Gömböckét, a lendület tovább vitte a fegyvert, és Lófejűcskét is sikerült ártalamtlanítani. Szögleteske túl gyáva volt a harchoz, ezért Bossk leeresztette a puskát.

– Ne bánts – kérte az ex-helyi-menő-csávó. – Ne ölj meg.

– Ők sem haltak meg – mutatott karmaival az eszméletlen Gömböckére és Lófejűcskére. – Csak egy ideig nem kelnek fel. Hála az égnek – tette hozzá.

– Most mi lesz? – hátrált Szögleteske.

– Mondd meg, erre mi van írva – Bossk kikotorta a zsebéből az adatkártyát, majd átnyújtotta a férfinak.

– Hm, úgy látom, hogy… – gondolkozott Szögleteske. – Azt írja, hogy, hát…

– Na, mondd már – sürgette őt a hirtelen távozni készülő fejvadász.

– Az van ráírva, hogy… – kezdte elakadó hangon Szögleteske. – Kapd be!

– Mi?

– Ezt nem én mondtam. Ez van rá írva – mentegetőzött. Bossk felé irányította a puskát.

– Most szívatsz? – mondta, megnyújtva az í betűt.

– Nem, tényleg – de ekkor már Bossk szó nélkül ágyékon rúgta.

A csehóban hirtelen csönd lett. Valószínű, már a harc közben elhalkultak, csak ő nem vette észre. Csak az volt a baja Bossk-nak, hogy semmivel sem jutott előrébb. Valakitől útba igazítást kellene kérnie, mert az állítólagos robogó kereskedést nem tudta, hol van.

Bár a háemcsék robogói…

Majd elviszi az egyiket.

Úgy döntött, előbb megkérdez valamit. Biztosításképpen. A devaroni csapos közben előbújt, köpeteivel tisztítva a korsókat.

– Hé, ember – szólította meg Bossk a csapost. – Akarom mondani, devaroni.

– Mondjad – nyugtázta az imént hallottakat a csapos.

– Nem láttál errefelé valamilyen gyanús személyt?

– Mire gondolsz?

– Lézerpuska, páncélzat…

– Ha valami leírást adnál az arcáról, esetleg tudnám is, kiről van szó.

– Sisakja van – suttogta Bossk alig hallhatóan, a pultra könyökölve. – Valószínű, ha piál, akkor sem veszi le.

– Nem láttam ilyet – csavargatta a fejét a devaroni.

– Azért köszi – fordult vissza Bossk, miközben kilépett a koszos lebujból. Aztán felugrott az egyik tuning robogóra, és elhajtott.

~*~

Boba Fett indulásától számítva harminc szabvány perc múlva lefékezett Mos Espa határánál. A falut egy párologtató nyitotta, a város előtt a vöröses sziklákkal tarkított völgy takarta árnyékba a határt. Boba leszállt a robogóról, majd gyalogosan indult a falu felé.

A nyüzsgő utcaában könnyen el tudott rejtőzni az olyan személyek elől, akik nem akarták őt látni. Nem szeretett rejtőzködni, ha nem lenne itt négy fejvadász, nem is rejtőzne, ennek a porészeknek a poros kis rabszolgaszállásán senki sem ismerné meg. Nem borulna térdre, nem mondaná el minden titkát…

Nem könyörögne a saját életéért…

De aztán sokszor kiderül, hogy Fett nem értük jött, így hát ők járnak rosszul.

Még a gondolata is félelmetes, hogy tőle ilyen módon rettegnek.

Megnyugtató. De csak Fett számára.

Körülötte egy zöld, bűzös teremtmény hátán egy dug lovagolt, két lógó karja ide-oda rángatózott. A dugok nagy fogatversenyzők.

Az utca másik részén toydariak repkedtek ide-oda. Királykéknek tűnt a levegő, ahol a szárnyuk verdesett nagy sebességgel. Gömbölyded alakjuk fel-alá lebegett a levegőben, rövid ormányuk fel-le mozgott. Tízen lehettek. Nagy szélhámosok.

Miközben útba igazítást kért tőlük, vijjogó hangot hallott.

Jawák. Kezeikben rövid távirányítók. Valamelyik ócskavas droidjukat irányították, vagy állították le velük. A jawa csapat tizenöt főből állt. Az utcavégi térnek a végén meg is látta a rozzant robotokat. A toydari gőgös, dicsekvő hangon beszélt, de Fett nem figyelt rá. A robotok mögött nem a jawák jellegzetes homokfutója állt. Annál érdekesebb. A droidok mögött két sorban szemétkupacok alkottak folyosót, mintha azok falak lennének. Még el is ágaztak egy helyen, illetve több mellékfolyosót is alkotott a megannyi szemét.

-… Ott arrébb pedig a kocsma – fejezte be gőgös hanglejtésű mondandóját a toydari.

– Kocsma – bólintott szórakozottan Fett.

– Igen, a piactér végén – bólintott az.

– És az ott mi? – mutatott a szemét-folyosóra Fett.

– A jawák használják azokat a folyosókat, már ha lehet rájuk azt mondani – magyarázta úgy a toydari, mintha a fejvadász egy alacsonyabb rangú kis senki lenne hozzá képest. – A piactér és a rancor arénája közti utat rövidíti le.

– Nocsak – bólintott Fett, semmien hangot szűrt a sisakja.

– Nem jártam még a folyosókon – folytatta az útba igazító.

– Nem baj – mondta Boba. – Megér egy próbát.

Aztán átvágott a téren.

De a folyosó előtt meg kellett állnia. De nem direkt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

^^ ;) :wtf: :wow: :star: :sexy: :omg: :love: :love3: :love2: :lol: :kiss: :heart: :ehh: :angry: :angel: :aha: :S :P :D :/ :) :( :$