Fejvadászok lázadása – 6. fejezet: A palota varázsa

Jabba palotájának belsejében nem állt meg az élet. Malcolm visszatérhetett a rancorhoz, bár a hutt nagyúr nehezen engedte meg neki. Ráadásul egy heti fizetést is megtagadott tőle. Malcolm igazából nem értette, miért teszi ezt Jabba, de legalább a palotában maradt. Ez mindennél fontosabb, hiszen a napi betevőt itt kapta, a szállása is itt volt. Az életét itt élte le – bár nem tudni, meddig tart ez még.

Bib Fortuna az urával arról vitatkozott, hová helyezzék Solót. Jabba azon volt, hogy addig nem teteti ki sehová, míg meg nem érkezik a protokolldroid. Ha megérkezett, az öröme határtalan lesz, hiszen a palotája is szebben néz majd ki, és véget vethet a Besadii klán elleni háborúskodásnak.

Tudta hamarosan eljön az az idő is.

Ha Fett hozza el a droidot, kétszázötvenezret kell fizetnie.

Ha más, kevesebbet. De az is lehet, ha más hozza, pénzt sem kér. Meglátja majd. Nemsokára.

Sikerült a szórakoztató központjába csalnia egy híres zenészt, Max Rebót. Nem tudni, mikor érkezik meg a bandájával együtt. De már várta, az esőtánc után még nagyobb világszámot kellett, hogy produkálhasson az ide érkező szórakoztató személyzet. Hát majd megkapják!

Mióta Fett elment, kicsit unta magát a nagy úr. A fejvadász jelenléte megfűszerezte az itteni hangulatot, a palota többi lakója is másképp viselkedett, amikor Fett itt volt. De most nincs itt, de hamarosan itt lesz.

A droiddal.

Lehet, hogy a halálba küldte kedvenc fejvadászát? Nem, Fett profi. Mindenféle nehézséggel megküzdött már.

Solóval is. De ő már itt fekszik valamelyik raktárban, tetszhalottan. Teljesen hidegen hagyva az itt élő sokaságot. De Solo látványa nem kárpótolja azt a szállítmányt, amit elvesztett a Kesselnél. Hány éve is volt? Három, vagy négy. De nem tudta elfelejteni. Mint hogy azt sem, hogy kinyírta Greedót, és megannyi más megbízott fejvadászát. De Fettet nem. Kishíján őt nyírta ki Vader nagyúr. De ő csak teszt volt egy olyan játékban, amit Jabba nem érthetett, ami Galaktikus hadszíntéren játszódott, a Császár keze állt a dologban. Tehát nem is lesz, aki elrabolná Han Solót. Mert kinek kellene? A négy fejvadászon kívül? Akik lehet, hogy már halottak.

Jabba sokat gondolkozott, hol lenne méltó helye a dísztárgynak. Ahogy járta a saját palotáját, szinte mindenhol azt mondta: itt jó lesz! De nem jó. Van, ahol túl árnyékos a fal, van, ahol sokan járnak, és nem látszik a látványosság. Aztán az egyik kedvenc szórakoztató helyiségében, a palota elülső részén, közvetlenül a trónjával szemben talált egy olyan falat, ahová a nap egy vékony sugara besütött. Pont annyira, hogy megvilágítsa a „palota varázsá”-t. Reme hely az! Messziről nézve is meg lehet lelni benne a részleteket, ahogy Solo ruhája gyűrődik, ahogy a kétségbeesés az arcára fagy.

Gyönyörű!

Persze csak neki. Aki felelős minden rosszért. Pedig volt olyan időszak is, amikor őt hordta a tenyerében. De az idők változnak, olyan időben lett rá zabos, mikor a barátok a fénynél is gyorsabban váltak ellenséggé. Ez a korszak még most is tartott.

Aztán Bib Fortuna felrázta szendergéséből.

– Nagyságos uram – kezdte. – Valaki látni szeretné magát!

– Ki mer zavarni? – nyögött fel Jabba.

– Nem tudom a nevét. De most jön.

Egy új lakó gondolta magában Jabba. Nem tévedett nagyot. A csigalépcsőn egy férfi lépett le, átvágott a termen, majd meghajolt a hutt előtt.

– Ki vagy? – dörögte Jabba. A tolmács fordította.

– Valaki, aki nem a barátod – válaszolta az újonnan belépett férfi.

– Ne szórakozz velem, jövevény – mondta a hutt lekicsinylően.

– Akkor sem mondhatom meg – ellenkezett a férfi. Fejét egy ragadozó állat fejéhez hasonló sisak védte, de látni lehetett barna szemeit és napbarnított bőrét. A ruhája is rongyokhoz hasonlított.

– Miért nem? – tudakolta Jabba.

– Mert nem.

– Nem lesz ez így jó… Akkor azt mondd meg, miért jöttél?

– Solóért – mondta a jövevény.

– Nem eladó – vágott vissza a hutt.

– Adok érte százezret – ajánlotta a férfi.

– Nem eladó – mondta Jabba.

– Na de Jabba – szólította a nevén a férfi.

– Adsz százezret és megmondod a nevedet – ajánlotta az említett személy.

– Akkor nincs alku – vonta fel a szemöldökét a férfi a sisakja mögött.

– Akkor a sisakodat vedd le – ajánlotta megint Jabba.

– Nincs alku – rázta fejét az újonnan belépett ember. – Mutass egy szobát, itt akarok élni. Minden vágyam – azzal letérdelt, mintha imádkozna. – A kegyeletemet is leróvom, most azonnal! – folytatta.

– Jó, jó, hagyd – mondta Jabba, majd csökevényes kezével intett, hogy álljon fel. – Ő itt Bib Fortuna – mutatott az öreg twi’lekre. – Majd ő mutat neked szobát.

– Köszönöm – hajolt meg mélyen a férfi.

– Semmiség. Majd Fortuna elintéz. Menjetek!

Fortuna lelépett a Jabba mögötti lapuleveles legyezők emelvényéről, és intett a férfinak, hogy kövesse.

~*~

A folyosón jártak. Mindenféle lény sündörgött a folyosón, mint mindig. A lehúzódott bejárati ajtó delejes sötétségbe burkolta a palotát. Jól esett a férfinak.

Akit Lando Calrissiannak hívtak.

Itt van, hogy megmentse a barátját, hiszen tartozik neki ennyivel, ha már Darth Vader kezére játszotta. Azonban nem minden úgy alakult, mint ahogy tervezte. Kisebb-nagyobb változtatásokkal a Sötét Nagyúr olyan  feltételeket szabott, hogy Landónak, Leiának és Csubakkának menekülnie kellett Felhővárosról. Közben Luke Skywalkert is kiszabadították. Megegyeztek, hogy a Tatuinon találkoznak. Már egy hónap eltelt. Most ért ide, hiszen nem kis út az Ord Mantelltől idáig repülni. De most itt van, Luke érkezését későbbre várja. Ahogy Leiáét is.

Fortuna elindult az egyik csigalépcsőn. A falon fáklyák égtek, hosszú volt a lépcső, méterenként egy-egy fáklya kapott helyet a jó látás érdekében. Aztán a két perces gyaloglás véget ért, a felfelé vezető út véget ért. Egy új folyosón álltak, majdnem pontos mása volt a főfolyosónak, csak rövidebb volt, a nyílások a falon pedig szobákra nyíltak. A folyosó közepe be volt süllyesztve, ötfokos lépcső vezetett feljebb mindkét oldalon. Oszlopok szelték a lépcsők tetejénél a földet, szép látvány volt. Itt is fáklyák égtek kétméterenként, már jobb volt itt a látás. A folyosón gamorrai őrök sündörögtek, nyálat hagyva maguk után, röfögést hallatva. Lando utálta a gamorraiakat, de melyik ember nem utálta őket?

Fortuna átvágott a termen, bal oldalt felment a lépcsőn, majd a hetedik falba vájt mélyedésnél megállt. Mondott valamit saját nyelvén, szerencsére Lando értette valamicskét, hogy mit mond:

– Itt a szoba, amit a nagyságos Jabba neked ajánl.

– Kösz – mormogta Lando, majd az ajtó szisszenve felcsapódott előtte. Bib Fortuna elhátrált, magára hagyva őt a gamorraiakkal.

Lando megnyomta falon lévő terminált, mire az ajtó lecsukódott.

– Kezdődik – morogta, csak úgy magának.

A szoba alig volt nagyobb két méter szer két méternél, vékony homokkő fal, végében egy igen rossz állapotú ágy, szélén szekrénnyel és ágytállal. A padló valami furcsa, puha, homokkő szerű anyagból készült. Lando levette a sisakját. A szürkés sárga derengésben jól látszott csibészes fekete bajusza, napbarnított bőre, igéző barna szemei és kerek arca. Bizony sok könnyű nő behódolt már ennek az arcnak! Hiába, hogy Lando lassan negyven felé közeledett.

Lefeküdt az ágyra – pontosabban leugrott. A rugók az ágy belsejében megnyikordultak, fájdalmas is volt az esés. Aztán lábát keresztbe tette, és adó-vevő készüléke felé nyúlt a zsebében.

Amikor bepötyögte a hívószámot, egy ideig csak statikus zörej hallatszott. Majd egy perc múlva egy ismerős hang beleszólt a mikrofonba:

– Tessék, Lando!

– Luke – lehelte Lando. – Megérkeztem.

– Van valami eredmény? – tudakolta a vonal túlsó végéből Luke.

– Ez keményebb dió lesz, mint gondoltuk – fújtatott Lando. – Vigyáznunk kell. Mikor jössz?

– Még az Ord Mantellen vagyok. De ha nagyon sürgős, most azonnal indulok.

– És Leia?

– Ő is indulni készül.

– Indulni?

– Igen, van egy terve. De ezt még, érdekes módon, nem tudatta velem – kuncogott Luke.

– Mondd meg neki, hogy vigyázzon – figyelmeztette Lando. – Nem úgy hiszem, hogy Jabba tökölne, ha megpróbáljuk kiszabadítani Hant. Ráadásul a palota hemzseg az őröktől, úgyhogy a napjaim meg vannak számlálva, ha így folytatom?

– Lando? – Luke hangja csodálkozásról árulkodott. – Mit csináltál?

– Tudod, az első benyomás – sóhajtott Lando. – Rögtön rátértem a témára: hogy adja ki Hant. De még pénzt is ajánlottam!

– Mennyit?

– Százezret.

– Úgy látszik, több kell neki – vélekedett Luke.

– Nem akartam a kilétemet felfedni – mesélte Lando. – Az álcázó sisakomat nem vettem le. Márpedig, ha Hant akarom, fizetségképpen vagy elmondom a nevemet, vagy leveszem a sisakomat.

– És?

– Mi az, hogy és? Egyik sem jobb, mert ha megmondom a nevemet, már az rossz, ha pedig leveszem a sisakom, akkor is felismer, hiszen úgy ismer, mint a rossz pénzt.

– Akkor, most mi a terved? – kérdezte Luke a hirtelen beállt csendben.

– A háttérben maradok – döntötte el Lando. – Ha eddig nem ismert fel, ne is ismerjen! Asszisztálok a háttérben, név nélkül.

– Jó, de azért légy óvatos – figyelmeztette őt a barátja.

– Hát próbálnék ezek után valakivel is kikezdeni? – sóhajtott fel színpadiasan Lando.

– Nem, nem hinném – helyeselt Luke. – Akkor, döntsük el, mikor jöjjek?

– Ne várj túl sokat. Mert lehet, hogy egyedül, egy idő után már kevés leszek.

– Igen, de mint mondtam, Leia is ott lesz. Őt sem kéne lebecsülnöd!

– Viccelsz? Azok után, hogy kiiktatott egy fél rohamosztagot? Tudom, hogy többre képes, mint amennyire látszik.

– De azért siess – folytatta. – Siess, mert érzem, hogy kezdenek húzóssá válni a dolgok.

~*~

Jabba némán falta a trónja karfájába süllyesztett akváriumban úszó békákat. Ez volt a kedvenc csemegéje. Ilyeneket használt, mikor a Besadii vezetőjének, Aruknak adott belőle ajándékba – igaz, mérget is kevert a vizükbe. Olyan mérget, amiről ma sem tudják, milyen méreg.

Az egyik előzenekar – ami felvezette Max Rebót -, gyengéd jizzdallamokat játszott. Álmosító volt. Főleg az előbbi – nagy – zabálás után. Aztán hangtalanul megjelent mellette Bib Fortuna, a lapuleveleket mozgató személyzet pedig szétrebbent.

– Jól tetted – bólintott Jabba, miután a twi’lek súgott neki valamit. – Egy olyan csirkefogót, mint ő, a legeldugottabb helyre kell tenni!

– Van sejtése, ki lehet az, gazdám? – kérdezte Fortuna.

– A Galaxis tele van ilyen töketlen fazonokkal. De igen, van egy sejtésem.

– Mégpedig?

– Lando – morogta Jabba, miután magába tömött egy újabb békát. – Lando Calrissian – köpte ki a nevet. – Közönséges gazember. Annyit mondok, itt, a palotámban, nem lesz hosszú élete.

Majd felröhögött. Az öreg twi’lek is mosolygott, kivillantva foltos fogsorát.

– Szerintem két nap múlva kiskanállal takaríthatják a maradványait – folytatta a hutt nagyúr.

– Remélem, nem én leszek a takarító – sóhajtozott Fortuna.

–  Nem, neked elég csak nézned – látod, én még ezt sem élvezhetem…

~*~

Mos Espa belvárosában a hat csapattag megállt.

Egy tér kellős közepén álltak, jawák és toydariak sündörögtek ide-oda. A homok égette a csizmájuk talpát. De nem sokáig akartak itt lenni.

Bevárták Bosskot.

De nem volt sehol. Tudták, tud vigyázni magára.

Crag előre küldte Dentót és Gentót, a két rodiait, hogy nézzék meg, mi a helyzet a fallal, amit támadni fognak. Olyan felderítés féleség akart ez lenni, hogy megbizonyosodjanak, mekkora ellenállásra számíthatnak, meg egyáltalán, hogy is néz ki ez a hely, mert térképi nézetből elég nehezen lehetett elképzelni.

Mikor a két rodiai elment, Dengar vette át a szót.

– És ha valami baja esett? – tette fel a kérdést a trandoshira vonatkozóan.

– Nem hinném – csóválta a fejét Zuckuss. – Ezen a porfészken, itt, a semmi közepén aligha történik valami.

– Azért mégis csak kell, hogy legyen valami – vélekedett Crag is.

– Nézzétek! – kiáltott fel Dengar. Puskájával a szemét-folyosó felé intett. A folyosón látszott, hogy megtépázták.

– Nem lehet, hogy… – de mindenki tudta, mi Dengar teóriája: oda be ment. Mert hát ki képes ilyen módon megrongálni a folyosókat, ha nem egy fejvadász? De lehet, nem ok nélkül. Akkor más is vele volt! De ki? És hogy jöttek rá ilyen könnyen? A lábnyomokból, amik karmos végtagokra utaltak? Valószínű.

– Gyerünk – döntötte el Dengar. Most ő volt a vezér a csapatban, még ha a többiek nem fogadják is ezt el. De cselekednie kell nekik. Ugyanis a trandoshi fejvadász nélkül a csapat… hát igen, akkor aztán nagy szarban lenne.

Elindultak a folyosókon. Mindenütt bemélyedések jelezték a talajban, merre járt Bossk. Karmos lába belesüppedt a homokba. Mindenfelé kopott droidok kezei, lábai, egyszóval mindenféle-fajta végtag hevert, kikandikálva a falból. Itt-ott szemek is helyet kaptak, amik világítottak, és rugó pendült mögöttük, amik a levegőben tartotta őket. Aztán áttértek olyan helyekre, ahol már valami mintha elfedte volna a nyomokat, de hagyott maga után is nyomot, mintha lánctalpak nyomták volna a homokot.

Ráadásul a folyosó végén zsákuta…

… lett volna, ha az a bizonyos zsákutca nem lenne szétrombolva, és mögötte nem folytatódnának a végtelen folyosók.

A lánctalp-nyomok elhalványultak, mintha visszafordult volna a jármű. Valamitől megijedhetett. Márpedig csak Bossk-tól. De lehet, hogy ő nem jött volna be ide, hacsak nem volt itt valaki más is.

De ki?

Nem tudni…

Sajnos. De hát menniük kellett tovább. Átmásztak a különféle űrhajók alkatrészeiből alkotott, szétrombolt falon. Crag kicsit lassabban mászott zsibbadt karja miatt. De egy perc múlva mindannyian folytatták útjukat. A nyomok folytatódtak, egyre sűrűbben fordultak elő, de néhol visszafordultak, és másfelé vette útjukat. Aztán az utolsó variációt követve elértek egy nyújtott bal kanyarhoz, ahol már egyre kivehetőbb alkatrészek váltak láthatóvá a folyosó falán: dobozok, X-szárnyúak szárnyai, konzolok, robogók kormányai, és minden olyan dolog, ami egyébként senkinek sem kellene. Majd, már olyan hosszú volt ez a kanyar, hogy lassan már-már beleuntak.

Aztán a nyomok véget értek. Majd felnézve egy X-szárnyú vadászgép félig földbe süllyedt törzse beárnyékolta a teret, ahol kopott dobozok hevertek szanaszéjjel, némelyik üres is volt már. A törzsön egy öregnek tűnő gran ült…

– Hát már az egész Fejvadász Liga itt van? – morgolódott a gran.

– Mit beszélsz? – szörcsögte Zuckuss.

– Elég nyilvánvaló, nem? – a gran keresztbe tette két karját a mellkasa előtt.

– Mi van? – lépett előre Dengar is. – Mondd el, mit tudsz, vagy szétloccsantom az agyadat!

– Ne olyan hevesen – ellenkezett a megfenyegetett személy. – Mit ártottam én nékednek?

– Nékemnek? Ne legyél ilyen költői! – köpött ki Dengar.

– A lényeg, hogy itt járt egy ilyen fazon, amilyen tik vagytok – suttogta a gran. – Most pedig húzzátok el a seggeteket! Jó messzire ám!

– Várj – lépett előre Crag. – Hol vagyunk?

– Az egyik csődbe menő műszaki bolt hátsó udvarában.

– Jó, de az hol van?

– Mos Espában, vajon hol lenne?

– Ezzel nem megyünk semmire – vinnyogta Gento.

– Igazad van, ez így nem megy – bólintott Dengar. – Hogyhogy tudsz basicül?

– Ilyen helyen ez alap – mondta a gran. – Mindenféle ilyen fazon, mint ti vagytok, jár errefelé. Eltanultam tőlük, sőt magam is ilyen csempészettel foglalkozom.

– Sosem hallottam még ilyen granről – morgolódott Dengar. – Úgy tudom, ti békés nép vagytok.

– Hát persze, az embereket is békésnek tartjuk, és nézzünk csak rád!

– Jójó, akkor váltsunk témát! Hogy hívnak?

– Hm, azt nem mondhatom meg – mondta a gran a tokáját vakarva.

– De miért nem? – kérdezte Dengar.

– Szakmai ártalom.

– Sok idiótával találkoztam már életemben, de ilyennel még soha – nevetett Dengar, majd a többiekkel együtt továbbállt.

~*~

A szemét-folyosók előtt nem volt senki, aki a csapatot veszélyeztetné. Hitték ezt sokan.

De az egyik ház kupoláján észrevétlenül ott állt Boba Fett, messzelátó távcsövét a hattagú csapat felé fordítva.

Hátuk mögül nézte, ahogy besétálnak a folyosóba.

Ami egyenesen az általa kinézett üzletbe vezetett.

Akkor várnia kell egy szabvány órát. Mert azt az üzletet esze ágában sem volt elkerülni. Terve volt.

Mert a többiekkel ellentétben, neki kellett az a százötvenezer…

~*~

A boltnak valami raktárszerúsége lehetett, ahová hatan érkeztek. Mindenféle doboz, rajta árujának nevével (valami olvashatatlan betűvel) állt a sarokban, középen csiklandozó, négyzet alakú, földből kihegyesedő csempe fedte a talajt. A menyezet alig három méterre lehetett a földtől. Sötét volt, de csillogott a fal sarkában egykapcsoló. Zuckuss odakapott volna, de Dengar visszahúzta.

– Ne lássanak meg! – suttogta. Zuckuss bólintott, bogárszeme villogott a sötétben.

Egy ideig koromfeketeséget láttak, tapogatóztak, 4-LOM-nak majdnem kiakadtak a szenzorai. Mondták, hogy álljon meg. De nem hallgatott rájuk.

Szerencse, hogy kibírta addig, amíg egy fájdalmasan hunyorgató fény nem gyúlt, és a közepén egy toydari formája nem foglalta volna el a fény nagy részét. A toydarinak csak a fekete alakját lehetett látni, ahogy fel-alá lebeg.

– Egy hangképző szerv rendel – kiáltotta gőgösen, mintha most üzletet kötne. Mert jelen pillanatban üzletet kötött. – Fények fel! – kiáltotta ezután ugyanolyan gőgösen, és fény gyúlt a raktárban.

De akkor már a csapat tagjai egy doboz mögött, hangtalanul bújtak meg. A toydari ellebegett a másik irányba, már indultak volna, mikor Dengar a dobozból halk koppanást hallot.

– Várj – húzta vissza 4-LOM-ot. – A dobozok csak úgy nem beszélnek! – suttogta, miközben fojtott hangú morgást lehetett hallani, de csak annyira, hogy ők hallják.

– Megvagy – mondta ekkor a toydari, de nem fordult hátra. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a többiek kiszivárogjanak a teremből, labujjhegyen járva. Dengar és 4-LOM pedig továbbra is a doboz mögött maradt.

– Meg tudnád mondani, mi a franc, vagy ki a franc ez itt bent? – kérdezte idegesen és halkan Dengar.

– Rég nem tudok tolmácsolni – füstölögte a robot. – De mintha valaki a trandoshiak nyelvén szitkozódna.

– Ez azt jelenti, hogy… – motyogta Dengar, majd körülnézett. A toydari, kezében a trombita alakú hangképző szervvel, épp most indult vissza.

Dengar olyan hevesen guggolt vissza a doboz mögé, hogy 4-LOM eldőlt, egyenesen a toydari szeme elé. Fején megcsillant a vakító fehér lámpa.

A toydari pedig azonnal oda is nézett.

– Ki vagy te? – kérdezte barátságos hangon. 4-LOM azonban kikapcsolta magát, szeme nem izzott fehéren, mint bekapcsolt állapotban. – Gyere, visszaültetlek oda, ahol voltál.

Azzal megfogta a robotot és felültette.

Aztán 4-LOM bekapcsolódott.

És nagy ütést mért a toydari fejére, aki rögtön neki is csapódott a falnak, lyukat ütve belé, szárnyai éllettelenül, elernyedve hagyták őt lezuhanni a talajra.

A doboz másik lapja felől előbújt Dengar is. Majdnem beleütközött a droid hangképző szervbe, amit a boltos ejtett el.

– Most már nem kell suttogni – jelentette ki 4-LOM. – Neked se, Bossk.

Majd tompa, érthető morgást hallottak a dobozból, érthető nyelven.

– Csak szólok, nem nagyon hallunk – mondta Dengar, majd felállt, és letépte a doboz fedelét.

A dobozban kicsavart tagokkal ott feküdt Bossk, hasán különféle alkatrészek pihentek, puskája a doboz két végére volt támasztva. A trandoshi hunyorgott gyíkszemével, hiszen pont egy vakító neoncsőbe nézett bele. Aztán Dengar eltakarta a fényt, és szétverte a dobozt a puskája segítségével. Bossk kimászott a darabokra tört dobozból, végtagjai merevek voltak, alig várták, hogy kinyújtóztassák őket.

– Mi a francot keresel itt? – tudakolta Dengar.

– Ezt én is kérdezhetném tőletek – majd Bossk a földön heverő toydarira fordította a szemét. – Látom, elintéztétek.

– Ja – morogta Dengar. – Húzzunk innen! Ez a hely kezd irritálni.

– Engem is – értett egyet a trandoshi, majd elindult a kijárat felé.

A pult mögött találták magukat. A pult homokkőből készült, annak is valami rosszabb fajtájából. Kör alakú helyiség volt, és a hat tagú csapatnak nagyon ismerős…

– Jé, itt voltunk töltényt venni! – kiáltotta Dengar.

De a többiek éppen a boltban tartózkodóktól tulajdonították el a megmaradt krediteket. A mozgalom vezetője Zuckuss volt. Dento éppen a pultba süllyesztett kasszát fosztogatta.

– Mi a szart csináltok? – kérdezte Bossk.

– Kell egy kis pénz – mondta Zuckuss, pisztolyát egyik rongyos öltözékű látogatóra szegezve. A férfi felnyögött.

– Csak egy droid hangképző szervért jöttem, semmi másért – nyivákolta. Dengar elhozta a raktárból az említett alkatrészt. Zuckuss azonban minden kreditjéből ki akarta forgatni a férfit.

– Maguknak nincs családjuk? – nyivákolta a férfi. – Mert nekem van, és valamiből el kell tartanom őket!

– De nem ebből – Zuckuss egy észrevétlen mozdulattal minden kreditchipet kihalászott a látogató zsebéből. – Ez a hangképző szerv ára!

– Nem razziázni jöttünk! – figyelmeztette őt Dengar. – Úgyhogy ne nagyon erőlködjetek! A hangképző szerv árát fizesd ki, és menj el, mi a kasszából fogunk lopni! Ja, és senki se szóljon erről másnak semmit!

– Köszönöm – motyogta mindegyik látogató, majd gyorsan eloldalogtak. Az egyik lobogó lebernyegű chadra-fan még visítozott is, miközben kilépett.

– Miért csinálod ezt? – tudakolta bosszúsan a gand, mikor a bolt kiürült.

– Tartogasd az erődet máskorra! – morogta Dengar.

~*~

A csapat már a téren volt. Tudták, merre kell menniük. Nyugatra. El is indultak, Crag vezetésével, hiszen pontosan ő tudta, merre kell menni.

Közben Bossk elmesélte, hogyan jutott abba a dobozba, miközben az ellen harcolt, hogy a toydari – vagy akárki – meglássa.

De az egyik magasabb ház kupoláján még mindig ott pihent Boba Fett, távcsövét kiélesítve.

A csapat elhaladt az egyik másik utcába. Remek.

Már az utolsó tag, a rodiai Gento is eltűnt. Tökéletes.

Begyújtotta hátrakétáját, és lassan leereszkedett a homokos talajra, nagy port kavarva maga alatt. Senki sem nézett oda, pedig nem kerülte a feltűnést. Hadd lássák meg! Csak ne mondják el, hogy látták őt. Főleg ne a négy fejvadásznak.

A bolt, ahová be akart menni, egy perccel ezelőtt még fejvadászoktól hemzsegett. Bement, látta, hogy a pult fel van dúlva. De nem érdekelte. Az óvatosság minden jele nélkül bement a raktárba.

Amit keres, az legalább százötvenezret ér…

~*~

Jabba, a hutt némán ült a trónján. Fortuna éppen akkor ért oda mellé, előtte pedig ide-oda ugráltatták, mint minden szürke hétköznapon.

De most, ebben a percben Jabba gondoskodott arról, hogy ez ne legyen egy szürke hétköznapi nap. Ugyanis meghívta a palotájába a nagy hírű Max Rebót, a banda az ő palotájába gyakran látogatott, egy szokásos bandának tűnt már nála, de mindig feldobta a hangulatot. A közönség kedvence volt a banda. Most megtisztult a terem közepe, az előzenekar – aminek a műsorát Jabba már végig is szunyókálta -, elment, Jabbát Fortuna ébresztette fel az imént. Az öreg twi’leket nem villanyozta fel a zenekar érkezése, ő nyugalomra vágyott, úgyhogy az ébresztés után el is ment a saját dolgára.

Jabba egyből felfigyelt a tömegből előbújó táncosokra. Nem hétköznapiak voltak ám! A Max Rebo tagjai. Ott volt köztük Greeata Jendowanian, a rodiai nő, aki hatalmas, kék szemét Jabba felé fordította, narancsszínű haja megcsillant a lampionok fényében. Mellette sétált ki a tömegből Rystáll Sant, egy félig ember, félig theelin szerzet, a New Bornalex bolygóról, vörös haja világított a félhomályban. Nem sokat takaró, rószaszín, áttetsző ruhát viselt, vörös pöttyökkel díszítve. Mögötte a twi’lek Lyn Me sétált, méregzöld ruhája megint csak keveset takart sudár, fehér testéből. Mindegyik táncos ajka nagy adag rúzzsal lehetett bekenve, kétszeres méretűek voltak, mint normális esetben. Jabba elismerően felmordult őket látván, és Lyn Me-re nézve Fortunára gondolt. Bárcsak látná.

Aztán egy rejtett ajtóból feltűnt az együttes többi tagja is: először a banda keresztapja, Max Rebo – eredeti nevén Siiruulian Phantele – lépett elő, egy elefántszerű ortoi, bőre türkizkéken villogott. Egyből beleugrott a neki előkészített hangszerébe, a nalargonba. A hangszer huszonkét billentyűt tartalmaz, kör alakú, a billentyűket lenyomva egy hatalmas cső adja ki a hangszerből a hangot.

Majd megjelentek a további tagok is, szépen, sorban: az együttes énekese, Sy Snootles, a pa’lowick, egy kis gömb alakú, sárga alapon zölddel pöttyözött test és előrenyújtózó, kövér ajak tulajdonosa. Előlépett továbbá a banda chidinkalu fuvolán játszó tagja, Droopy McCool is, löttyedt, sárga hasát Jabbának mutogatva, hústömegnek kinéző pofáját hangszerébe nyomva közledett a színpad felé. Nagyot vert hatalamas dobjába a dobos Ak-rev, a weequay. A csupa szőr yuzzum, Joh Yowza – eredeti nevén J’ywz’gnk Kchhllbrxcstk Et’nrmdndlcvtbrx – rekedtes hangján ordítozott valamit, patkányszerű fején virsli alakú fülei vadul remegtek. Hasában az izmok hat kockában összpontosultak, itt nem fedte őt szőr, ahogyan hájas, nyújtott orrán sem. A tömeg előtt közvetlenül két zenész állt: egy rodiai, nevén nevezve Doda Bodonawieedo, narancssárga köpenye ide-oda hullámzott, mellette egy bithi, Barquin D’an, aki a kloo kürtjét hangolta éppen.

Aztán végül felfedte kilétét Rappertunie is, egy apró zöld gömböc, gyíkpofával. Éppen growdi harmonikáját vette kézbe. Alig látszott, harminc centire nyúlt a föld fölé. Eredeti nevén szólítva Rapotwanalantonee Tivtotolon.

Végül meghajolt a malacszerű klatooini Umpass-stay, lovagi vérthez hasonló ruházata csüngött ráncos bőrrelfedett testén.

A zenekar nem sokat beszélt, Snootles egyből mikrofonjára támaszkodott, Jabba pedig Oola nevét kiáltotta. A rabszolga táncos egyből követte a muzsuika ritmusát, és belefogott egy olyan táncba, mintha ide-oda repülne. A többi táncos nem csatlakozott hozzá, inkább vokálban énekeltek a pa’lowick énekes mögött. A Max Rebo bizonyos My Heart Belongs To You romantikusnak hangzó száma volt ez, lassú, jizzdallamszerű beütésekkel. Ez csak egy bemelegítőnek tűnt három percig. Majd folytatódott Sy Snootles és Joh Yowza szórakoztató kettőse az I Ate My Matecímű közismert számmal. A közönség tombolt, fel-alá ugrált egy-egy gyorsabb számnál, és ez több tíz percig tartott. De még mindig úgy tűnt, ez bemelegítés, ugyanis az elhangzott számok – az Ode to a master Chef és aKick The Ranat – nem tartozott a leghíresebb (és legjobb) számaik közé.

Aztán – szépen szólva – elszabadult a pokol. Mert jött Jabba kedvence: aLapti Nek. Egy gyors, nehéz szövegű szám, inkább pörgős, mint kemény, hutt nyelven annyit jelent: “ennek kidolgozásában”. Nem nagy cím ez, persze mindig mondják, hogy ne a borítójáról ítéljenek meg egy könyvet. ALapti Nek pont ez volt: semmitmondó, már-már ostoba cím. De a lényege a jó szám. Még az olyanokat is lekörözi, mint a My Heart Belongs To You, pedig annak még jó címe is van. Aztán fél óra múlva a hangulat csökkent, már a Max Rebo is mintha visszavett volna: Max Rebo egyre gyengébben ütögette nalargonja billentyűit, Barquin D’an is gyengébben fújta kloo kürtjét. A hatalmas dobok is elhalkultak, a végére, a Jedi Rocks-nál már csak egy utolsó hangulatnövekedést akartak elérni.

Sikerült is.

Majd, mikor végleg elhalkult Rappertunie growdi harmonikája is, a teremben minden fényes lett, a lampionok elhalványultak, a közönség – és Jabba eksztázisban volt. Tudták mindannyian: még nem szerepltek le teljesen, és hogy csomagolhatnak – viszont ide be, a palotába csomagolják be magukat.

És hogy Jabba napja még jobb legyen, belépett egy rég várt alak is.

Boba Fett.

~*~

Boba Fettnek igazából szerencséje volt, hogy a koncert végére ért ide, hisz cseppet sem érdekelte a Max Rebo őt, azt sem tudta, miért szeretik annyian, sok helyen látta már őket futólag, de akkor sem tetszett neki az ő látványuk.

Természetesen Jabba tárt – csökevényes – karokkal várta őt.

Mert Boba Fett nem egyedül érkezett. Hanem egy aranyszínű robot társaságában.

– Fett, édes fiam, tudtam, hogy sosem csalódhatok benned – kiáltotta Jabba, túlharsogva a tapsvihart.

– Én profi vagyok – mondta Fett érzelmek nélkül. – Ezt te is tudhatod jól. Kérem a grátiszt.

– Azonnal kifizetlek – mondta Jabba. – Fortuna! – kiáltotta ezután. – A bőröndöt!

A twi’lek nem tartózkodottmessze, már-már a terem küszöbét rúgdalta, időközben megtetszett neki a koncert fülbemászó muzsikája. Kezében egy hatalmas fekete bőröndöt tartott, nehezére esett átvonszolnia a termen.

– Íme – mondta Jabba. – A beígért pénz.

Boba Fettnek begyakorolt szövege volt erre az esetre. Ugyanis a droid hamis volt. Ez csak egy illúzió. Vett egy protokolldroidot, pontosan olyat, amilyet el kellene hoznia. Hazudott Bossk-nak a szemét-folyosóban; nem kapott kétszázöntevezret. Akkor még nem. De most már igen. Mert Jabba túl bolond ahhoz, hogy leellenőrizze, tényleg az-e az a droid, vagy sem. Előbb fizet, aztán pedig elszivárog innen. A pénzzel.

– Nem is tudom, mit mondjak – hajolt meg. Próbált minél nagyobb hálát erőltetni hangjába. – Egy időre félre kell vonulnom… Nem tudom, visszajövök-e, hiszen egy másik küldetésre hívtak, nagy prioritásúra ám!

– Hát nem maradsz? – morgolódott Jabba. – Addig, amíg ki nem hallgatjuk a droidot, és csapást nem mérünk a Besadiira?

– Ez mind nagyon szép lenne számomra. Ha látnám. De mondom, más dolgom van.

– Akkor maradj itt addig, amíg egy meglepetésem nem lenne számodra!

– Meglepetés?

– Meglepetés.

– Kezdem úgy hinni, sosem megyek el innen – nevetett Fett.

– Mert kellemes vendég vagy itt – mondta Jabba.

– Jó maradok, de nem akarom, hogy tökölj – adta be a derekát Fett. – Nem is ajánlom – tette hozzá.

– Tudtam, hogy számíthatok rád! – röhögött Jabba, majd szájába tömte az utolsó úszkáló békát. Zöldes nyálka csorgott végig a hasán. – Fortuna! Hozd Solót!

~*~

Az utóbbi szabvány óra azzal telt, hogy Jabba trónját ide-oda szállították teremről-teremre. Végül a tróntermébe vitték. Ott volt a rancor ketrece a lábuk alatt. Malcolm ott dajkálta az amúgy félelmetes szörnyet.

A trónterem két szélén ajtók nyíltak a börtönökbe, függönnyel is el lehetett takarni az ülésként szolgáló homokkő trónt. A terem két szélén mindenféle-fajta lény állt, mozgott, csicsergett, csápjaival vert és mindent csinált. A droidok terméhez is vezetett út. A droidok terme különösen kegyetlen hely volt; csipogás éjjel nappal, zümmögés, idegesítő légkörrel. Ha egy tolmács droid, vagy akármilyen gépi személyzet rosszul szolgált, nem a rancor ketrecében, hanem itt találta magát – és könyörtelenül hatástalanították őket, végleg elnémítva a droidokat.

Na de kit érdekelt a droidok helyisége?

Amellett, hogy Han Solót, a „palota varázsá”-t végső nyughelyére helyezik, a Jabbával szemközt lévő falra?

Nem. A droidok gondja kicsinyesnek tűnt emellett. Ráadásul itt nem szeretik a nem-emberi lényeket. Kivéve azt a robotot, amit nemrégiben Boba Fett hozott.

Csak hát nem tudták, hogy az hamis.

De nem is kell megtudniuk. Mert ha megtudják, ő bajban lesz. Nagy bajban.

Bib Fortuna egy repulzoros ágyon vitte Solót Jabba elé. Boba Fett a twi’lek mögött haladt, olyan léptekkel, mintha a temetésen Hant kísérnék el végső útjára, azután pedig eltemetnék. De ilyenről szó sem volt. Jabba a szemközti falon látni akarta, ahogy a tetszhalott védekezik valami ellen, mintha ellene védekezne, olyan nagy úr lenne, hogy félne tőle. Márpedig félhetett, hiszen nem kevés pénzzel tartozott neki.

Hozzá a bizalmát is elvesztette. Azzal ugyan nem tartozik, de már sosem nyerheti vissza, sosem veheti meg. Még sokkal több pénzért sem, amennyi a tartozása. Mert ez már nem a profitról szólt. Régóta nem. Han Solo életéről, a fájdalomról, amit Jabba érzett, amikor a legjobb csempésze hibázott, mert hát négy éve még Solo volt az ő kis kedvence, mint most Boba Fett. Négy év alatt nagyot fordult a világ.

Nagyon nagyot.

– Kapcsold ki a repulzorokat! – utasította Fortunát csendesen Fett. Majd megfogta az ágy másik végét. A repulzormező megszűnt, immáron nem lebegtette őt semmi. Több, mint ötven kilós volt az ágy és Han Solo együttesen, de szerencsére a fal mellett egy méterrel kapcsolták ki a mezőt, így egyszerűen el kellett engednie Fortunának az egyik végét, és ketten együtt nekitolták a falnak az ágyat.

Pont arra a helyre, ahol egy kósza napsugár megvilágította a tetszhalottat.

Nagy nap ez Jabba palotájában. A közönség tombolt. Tetszett nekik a „palota varázsa”. Nagy nap Jabba életében. Egyik utálatos fickóját hozták a színe elé.

Nagy nap Boba Fettnek, aki az ígért árnak több mint kétszeresét zsebelte be Han Solóért…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

^^ ;) :wtf: :wow: :star: :sexy: :omg: :love: :love3: :love2: :lol: :kiss: :heart: :ehh: :angry: :angel: :aha: :S :P :D :/ :) :( :$