Fejvadászok lázadása – 7. fejezet: A szálak egybefutnak

A délutáni napsütés égette a hét fejvadászt.

De nem foglalkoztak vele. Szívüket sokkal jobban égette a vágy, hogy ma sok pénzt, nagy dicsőséget, gyilkolási örömet szerezhetnek, kis ellenállás ellenében.

Ez a legfontosabb.

Az ellenállás minimális.

Ahogy közeledtek a cél felé, az utcák elnéptelenedtek. A nap viszont sütött. Nem lehetett látni az utcák kinézetén, hogy akármiben különbözne a többi utcától. Egyszerűen csak kevesebben lettek – ez volt az, amiben különbözött. A megszokott zsivaj elhalkult. De nem lassan, mintha hirtelen homokvihar következne, mindenki futna befelé, menedéket keresve.

Menedéket keresve. Előlük. Hétük elől. Rettegettek voltak, már most, pedig tegnap alakultak, de boltokat fosztottak ki, kocsmákban mutatták meg a háemcséknek, ki itt az úr, és razziáztak itt-ott. Kisugárzásuk könyörtelen gyilkosoknak írta le őket – igaz, volt, akinek ugyanúgy családja volt, mint bármelyik más, normális, érző lénynek.

Mégis mások voltak. A weequay Craget bolygóján a barátai árulták el. De Crag bízott benne, hogy ők hatan nem húzzák csőbe. Főleg Dengar nem. Dengar, a fejvadász, akinek minden érzelmet kitöröltek az agyából, rettenthetetlen volt, nem félt senkitől.

De mégis más volt. Úgy gondolkodott, mint egy családos ember – egy normális ember. De ugyanúgy érdekelte a profit, a kockázat, és az azért kifizetendő péz. Mint egy fejvadász. De egy olyan fejvadász, aki megbízik másban, megvédi a másikat, könnyen barátkozik – és könnyen lehet vele barátkozni.

És szeret.

Furcsa ezt kimondani. Nem úgy szeret, mint egy nőt, mintha szerelmes lenne. Nem. Ha együtt dolgozik valakivel, a bizalmat részesíti előnyben – alig egy napja ismerték egymást, de mégis, mintha hetek, hónapok után kezdenének megbarátkozni egymással.

Bíznak egymásban.

Segítenek egymásnak.

Csak hát Crag remélte, nem úgy jár, mint szülőbolygóján. Mert az totális csalódás lenne. Csalódás egy új barátbban. Akkor talán öngyilkos lenne; nem azért ölné meg magát, mert unja az életét, hanem önbizalom hiánya miatt. Meg aztán kinek hiányozna? Ha elárulják, Dengarnak, vagy másnak senkinek sem. A weequay könyörtelen nép volt – még a haláltól sem féltek. Az neki dicsőség lenne, fegyver által meghalni, nem betegségben, erőtlenül.

Meg aztán ott voltak a többiek: a két rodiai, Dento és Gento. Kívülről látszik rajtuk: inkább a bőrüket mentik, mintsem vállalnák a kockázatot. Azonban az mellettük szól, hogy ezen a napon csináltak már szép manővereket – gondoljunk csak a Mos Espába vezető völgyre, mennyire harciasan védték társaikat, és milyen okos, minél egyszerűbb és nagyszerűbb figurákat vetettek be a buckalakók ellen. Már csak ezért érdemes volt velük dolgozni. Bíztak a csapat többi tagjában, láthatólag örültek, hogy egyáltalán tagjai a csapatnak. És ezt kellőképpen törlesztették, szófogadók voltak. Nem hátráltak meg csak úgy.

Zuckuss és 4-LOM? Hát… ők inkább csak a profitért jöttek. Nem bíznak senkiben – csak egymásban. Gyakran leállnak pénzt szerezni – mint például a Mist Hunter bokszában, vagy a műszaki boltban. Önmagára és másokra is veszélyes volt Zuckuss, 4-LOM pedig egyáltalán nem hasonlított egy 4-LOM szériájú protokollrobotra. Saját magát írta felül, hogy bűnöző lehessen. Hiába, ők kettejükről nem csak mondják, hogy könyörtelenek – ők azok is. Halálos páros, és nem riadnak vissza semmitől, és bármilyen módszerrel tudnak ölni.

Aztán a menetelés a kihalt utcákon véget ért. A nap mögöttük sütött, már-már készült lebukni a dimbes-dombos homokbuckák mögé ikernapjával egyetemben. A szél is fújni kezdett, vékony porréteg emelkedett fel a talajról. Az utcák eltűntek, itt-ott a talajt vörös kövek borították.

És a kövek mögé nézve ott volt, amit kerestek.

A fal.

Az a fal, ami a droidot rejti. Az a fal, amit át kell törniük. Csak ritkásan fordultak itt elő kocka alakú épületek, fent a fal peremén előre telepített légvédelmi lövegek díszelegtek, a falba turboliftek voltak szerelve ötven méterenként. A turbolifteket kődarabokkal eltorlaszolt falak kötötték össze. A falból a turboliftek fölött bástyák emelkedtek ki, ezekből kettő darab volt, és vékony alig látható kémlelő ablakok kaptak helyet.

Halálos ez a fal, annak, aki van olyan bátor – vagy bolond -, hogy megpróbálja bevenni.

– Hát itt vagyunk – mondta Crag. Körbekémlelt, de a falon nem lehetett látni senkit.

– Nem mintha nagy lenne az őrség – állapította meg Zuckuss.

– Látod azokat a kivágásokat ott? – kérdezte Crag a gandtól, és az egyik kémlelő ablak irányába mutatott. – Azok kémlelő ablakok, és kitűnő fészkek lesipuskásoknak.

– Jó, de egyet sem látod – folytatta tovább Zuckuss.

– Lehet, hogy be kéne oda lőni néhányat, hogy megpörköljük őket, ha ott lennének – mondta Bossk, érzékeny szemét a bástyák felé fordítva.

A legmagabiztosabb mondta magában Crag. Hát persze, Bossk, folyton Boba Fett árnyékában élt, mindig jobb akart lenni nála. Ezért vállalta a bosszút – kis hezitálással. Csak tudni akarta, Dengar nem kedvetlenedik-e el, ha ő nem akar beszállni.

De nem.

Úgyhogy a bosszúját már tökéletesre tervezi.

Egyébként Bossk nagyra volt magával. Nem ok nélkül. Valaha a Qotile rendszer uralkodója volt. Saját fajában nagy tisztelet övezte. Volt kin uralkodni, nagy ember volt – nem csoda, ha néha nagynak képzeli magát.

Most pedig előáll azzal, hogy kezdeményezzenek. Már ha ezt annak lehet nevezni.

– Hm – mérlegelt Crag. – Nem rossz ötlet. De ha vannak ott, lehet, meglátnak, és a másik oldalról lőnek – mutatott a másik oldali bástyára.

– Akkor legyen úgy, hogy mindkét oldalra csapást mérünk – elmélkedett 4-LOM.

– Igen, de nem tökölhetünk itt egész nap – mondta Crag. – Úgyhogy közben meg is indulhatnánk.

– Ja, de akkor egy rész maradjon hátul is – ajánlotta Bossk. – Heten vagyunk: négy elől, három hátul. De akkor azokkal az átkozott lövegekkel is kell valakinek foglalkozni.

– Vállalkozom, hogy előre megyek – mondta Gento.

– Hátra maradok – mondta Dento.

– Jó, még most döntsétek el – mondta Bossk.

Végül megegyeztek, hogy Bossk, Crag és Dento hátul marad, a többiek pedig – lopakodva – előretörnek, és lebontják a falat.

– Mégis lehetne valami ellenőrzést végezni, hogy az egész nem csak vaklárma-e – mondta Bossk.

– Ha lennének, már észrevettek volna minket – vélekedett Dengar.

De ki fog derülni, hogy nincs igaza.

~*~

A falon valami megmozdult.

Mintha személyek ébredtek volna öntudatra. De erről szó sem volt. Csak a Besadii hutt kajidic által kirendelt őrség hét vörös pontot fedezett fel a központi számítógépen. Ami azt jelenti: akció van! Nem engedhetik, hogy bárki is elrabolja a klán féltve őrzött titkát. Ami ugyan nem titok többé: egy robot, ami a titkokat őrzi.

Nem okozhatnak csalódást. Rettenthetetlen harcosok. Akik még rettegettebb harcosok ellen fognak most harcolni, néhány perc múlva. De lehet hogy a percek csak másodpercek. De nekik egy másodperc egy perc, egy perc egy óra. A harcban viszont gyorsabban telik az idő. Ha pedig valaki sebet kap, annak a találat másodperce egy egész életnyi időnek felel meg.

Aztán lepereg előttük az életük…

Lehet, hogy számukra a halál napja ma jön el. Lehet, ma egy egész szervezet veszíti el nagyságát, titkát, lehet, ma megsemmisül minden, ami évtizedek alatt épült fel.

Ma egy olyan ostrom veszi kezdetét, ami mindent gyökeresenmegváltoztat.

~*~

A négy főből álló csapat előre tört. Látták maguk mögött a repkedő vörös- és fehér lövedékeket, lézersugarakat, pöttyöket, amint átszelik a forróságot árasztó levegőt, és a fal peremén csapódnak be. A peremről darabok szakadtak le, húsz méteres röptávot megtéve, szabadesésben fúródva a homokba.

De semmi.

A falon nem volt senki emberfia, vagy más élőlény. Padig kellett hogy legyen, viszont ha tényleg nincs, akkor a támadó még elégedettebb, mint ellenállás ellenében.

Viszont a négy személy rendületlenül tört előre, épületek falához tapadva, minden saroknál figyelve, nehogy valaki hátba támadja őket, vagy előttük tűnjön elő a semmiből. De nem állta senki útjukat. Épületeket hagytak maguk mögött, kocka alakúakat, tetejükön kupolákkal. Voltak olyanok is, amelyek speciálisan tölténytárakat tarrtalmaztak, és ott muníciót lehetett töltögetni az év minden napjában. A már fölöttük repkedtek a lövedékek. Látni lehetett, ahogy a lövegek elfeketedve semmisülnek meg. A bástyákból hatalmas faldarabok hullottak továbbra is alá. A csapat megállt az egyik épület fala mellett, hogy megóvják magukat a daraboktól. Nem tudtak jelezni, hogy elég, mennének, ki kellett várniuk, amíg abba nem marad a falból szakadó darabok halálos esője.

Lassan a kémlelő ablakokból és a bástyák tetejéből kődarabok lettek. Vagyis csak arra hasonlított. Csupán csak látni lehetett a homokkő poros belsejét.

A hátul lévő banda szünet nélkül, töltényt nem kímélve lőtték a bástyákat és környéküket. Bossk a jobb, Dento a lövegeket, Crag a bal bástyát lőtte. Nem látták a többieket, akik időközben megérkeztek a célponthoz. Továbbá a a keletkezett hegyeket sem vették észre, ami a kiszakadó darabok egymásra rakódásából keletkezett. Aztán, mikor a tárak kifogytak, egy pillanatra alább hagyott a dübörgés.

Aztán Dengar felkiáltott az egyik ház falánál:

– Most!

A csapat megindult. A kövek között szlalomozva elfutottak a torlaszhoz, ahol a kődarabok több méter magasra nyúltak.

– Gránátot – kérte Dengar. 4-LOM azonnal dobta is az említett tárgyat, ami megragadt a sziklák közt.

Majd felrobbant.

Mindenfelé por szállingózott. Dengar remélte, hogy meglátják a porfelhőt hátul, és csatlakoznak hozzájuk, mert ha nem akkor a kiszakadó faldarabok súlyát a fejükön érezhetnék.

Hátul Crag egyből felfigyelt a homokfelhőre. Még épp időben, ugyanis már mindhárman célzásra emelték fegyvereiket.

– Ne! – kiáltotta végül. – Előre! – mondta, majd ő is megindult.

~*~

– Parancsnok, a fal támadás alatt áll!

Ez volt az első mondat, miután a gyilkos dübörgés abbamaradt a taktikai térképekkel tarkított teremben. A szoba téglalap alakú volt, mindenhol üvegdarabokhoz hasonló térképek álltak, szabálytalanul elrendezetten. Az üvegdarabok pultokból álltak ki. A pultok tele voltak gombokkal, kapcsolókkal, mindegyik csupa kábel és toldalék.

– Azt én is látom, maga idióta – fröcsögte a vezetőjük, egy robosztus weequay a bejelentést elhangoztató rodiainak.

– De akkor mit tegyünk? – tudakolta a rodiai.

– Mesterlövészt a bal szárnyra!

– Azt is támadják! – mondta valaki a háttérből.

– Maguk szerint miért támadják? Azért, hogy megbizonyosodjanak, van-e ott valaki, vagy nincs. Mivel tényleg nem volt, ezért most a falat támadják, a gyanú elterelődik a bástyákról.

– De mi van, ha mégsem? – tudakolta egy másik háttérben lévő.

– Hát maguk komplett hülyék? – recsegte a weequay. – Miért támadnák azokat az istenverte bástyákat?

– Nem tudom…

– Akkor azonnal mesterlövészt a bal szárnyra! – ismételte meg a parancsot a vezető. – A lövegeket is aktiválják!

– Megsemmisültek, uram – mondta az egyik mellette ülő bithi.

– Ezek erősebbek, mint hittük – dörmögte a vezető. – Mi van, nem hallják? Hajtsák végre a parancsomat! – kiáltotta, látva a totális tétlenséget.

Ha nem cselekednek, a fogukat is itt hagyják…

~*~

Crag ész nélkül futott, ügyet sem vetve a házakra, nem érdekelte, elbújik-e vagy sem. A többiek alig bírták tartani könyörtelen tempóját. Jó futó volt. Mindig is mondták a bolygóján.

De amikor kellett, nem volt elég gyors. De nem testben.

Lélekben.

Most nem fog hibázni. Nem engedheti meg magának. A többiek sem fognak hibázni. Mert ők profik voltak, vele ellentétben.

De ma megmutatja, ő is méltó arra, hogy könyörtelen harcosnak nevezzék.

Dengar kézjelekkel hívta fel magukra a figyelmet. Mögötte gránátok robbantak, lángba borítva az eltorlaszolt falat.

Aztán, mikor az összes kő jelentéktelen, sárga kaviccsá változott, a többiek is odaértek.

– Gyerünk – mondta Dengar. – Ássatok!

Mindenki a kavicstengerbe ásta a karját, mint egy csontot kereső kutya, úgy kaparták a kavicsokat, mögöttük nagy halom gyűlt össze.

Azonban volt más is közöttük.

Nem pontosan velük, nem mellettük, felettük.

A sérült bal bástyán egy fehér overallos rodiai sietett a megnyomorgatott kémlelő ablakhoz.

Nem állt szándékában hibázni. Ilyen helyzetben nem is illik, ugyanis mintha egybeszorított heringek közé lőne. Mind a heten ott voltak alatta, hibázni nem lehetett. Nem is szabadott.

Előhúzta a Galaxisszerte betiltott DXR-6-os puskáját. Kegyetlen fegyver volt, egy elnyújtott, fehéren csillogó testtel és kopottas markolattal. Távcsővel is rendelkezett, ezért kedvelik annyira mesterlövész puskaként.

Az ablak peremébe támasztotta a puskát, ő maga elfeküdt a földön. Ez könnyebb célzást eredményezett, úgy feküdt, hogy pont a távcsőbe nézzen, a tapadókorongos ujjai könnyen meg tudják húzni a ravaszt, másik kezével meg jól tuja mozgatni a könnyed fegyver testét.

Rögtön meglátta a távcsőben a csapatot. De melyikkel végezzen először? A weequay-jel?

Vagy azzal a fehér fáslis emberrel?

Keze remegett. Ujjain izzadtságcseppek csöppentek a homokkő talajra.

Ez a pillanat számára egy örökkévalóság.

~*~

Crag, miután befejzte a munkát, felegyenesedett görnyedt állásából. A munka, még ha rövid ideig tartott is, eléggé fárasztó volt, az ujjain a vízhólyagok mellett apró véraláfutások és karcolások is helyet szorítottak maguknak. Igaz, még így is rosszabbra számított.

Aztán, mikor megtörölte izzadtságcseppekkel teli homolkát, véletlenülfelnézett…

Aztán az egyik bástyánál megcsillant valami. Nem hogy megcsillant,csillogott.

Aztán rátört a felismerés.

~*~

– Lőj – motyogta a lesipuskás rodiai. Ujjai megfeszültek, elkezdték hátratolni a ravaszt…

~*~

– Basszus – ordított Crag, majd hátrafordult. Egy vonalban vele ott állt Dengar, meggörnyedve, mit sem sejtve.

– Vigyázz – mondta tovább Crag. Dengar felnézett rá.

– Mi? – kérdezte.

De nem volt elég ideje ahhoz, hogy megtudja a választ.

~*~

– Megvagy – a lesipuskás kék szeme felcsillant, apró szája mosolyra húzódott. Az ujjai továbbra is húzták tovább a ravaszt. Már csak miliméterek választották el attól, hogy becserkéssze áldozatát.

~*~

– Ne – vonyította Crag, és egy méteres ugrással hason fejelte a társát. Dengar hátrahőkölt, elvesztette az egyensúlyát, hanyatt esett. Crag elsodorta, és most egymáson feküdtek.

A vörös villanás, ami felülről jött, egy órának tűnő másodpercig repülte át a bástya pereme és a köztük lévő távolságot.

De nem talált.

Ott, ahol becsapódott, füstölgő fekete lyukat ütött a homokba. Dengar azonnal leverte magáról a weequayt, villámgyorsan a homokban fekvő puskáját maga elé tartotta.

Nem nézte, merre céloz. Lényeg az volt, hogy gyorsabb legyen, mint a mesterlövész, és megakadályozza, hogy az újból lőjön. A vörös sugarak átszelték az eget, megperzselte a kémlelő ablak alsó és felső peremét, méteres darabot szakítva ki belőle.

De az a méteres darab nem homokkőből volt.

A rodiai volt az a darab. Puskája alatta, pörögve hullott alá húsz méteren át, belefúródott a földbe, mielőtt a vinnyogó gazdája belé nem fúródott volna, és ki nem törte a nyakát.

Dengar első mozdulata az volt, hogy megnézze, Crag jól van-e. Szerencséje nem esett baja sem neki, sem a csapat többi tagjának.

– Kösz – lihegte Dengar, miután felállt és felsegítette Craget. – Kezdek megbízni benned – mosolyogta végül.

– Ezt én köszönöm. Szeretném, ha tudnád, bármi történik is, én veled tartok – ajánlotta a weequay.

– Ez kedves tőled – bólintott Dengar. – De ha itt végeztünk, Jabba palotája lesz az úticélom.

– Lehet, hogy od nem tarthatok veled. De megígérem, támogatlak addig, és bízom benned.

– Elég volt az érzelemkből – fröcsögte mögöttük Zuckuss. – Siessünk, még mielőtt észrevesznek és még többen jönnek!

– Kivételesen igaza van – füstölgött Dengar, miközben átlépett a kavics-kapun, át a fal másik oldalára.

~*~

A taktikai képernyőkről eltűnt az egyetlen zöld pötty, ami nem is lett volna baj. De hogy egy piros sem halványult el! Ezek tényleg profik!

Nem viccelnek.

De hát erre gondolni kellett volna előbb, hogy háborús veteránokat küldenek a helyszínre, nem egy zöldfülűt – ez szó szerint is igaz volt, hiszen a rodiaiaknak tényleg zöld fülük volt.

Viszont az tény, hogy náluk nincsenek háborús veteránok, hiszen ide senki sem merészkedett.

– A fal megsemmisü… – kezdte volna egy bojtos fülhallgatót viselő aqualish, de a vezetőjük leintette.

– Látom én is – morogta.

– Mit tegyünk? – tudakolta egy másik aqualish.

– Egy osztagokat az állomásokhoz! – rendelkezett a weequay.

– Egy osztag nem biztos, hogy elbánik velük! – tiltakozott a fülhallgatós.

– Ne várja meg, míg azt mondom, hogy minden állomáshoz egy osztagot! Mert az pocsékolás – vélekedett a vezető.

– Már az pocsékolásnak tűnhet, hogy foglalkozunk velük – mondta az aqualish.

– A klán vezetője nem tűr hibát. Ráadásul gondoljanak csak a jutalomra, amit ezért kapnak majd – biztatta őket a vezetőjük. – Osztagot a három állomáshoz, most!

~*~

Az ujjongó tömegben csak egy valaki nem ujjongott.

Lando Calrissian.

Miért is ujjongana azon, hogy a legjobb barátját – azt, akit ő mellesleg el is árult – megalázzák, Jabba elé teszik, hogy a hullájában gyönyörködjönek. A tömegben ráadásul ott volt Boba Fett, aki ezért sokkaltöbb pénzt kapott, mint ígérték… Ezt meg fogja bosszulni, még megfizetnek ezért! Volt mit jóvá tennie.

Lando szemében minden a kártyáról szólt. Pontosabban a szabakk nevű játékról. Számára az élet úgy változott, mint a kártyalapok, néha-néha akkor, mikor ő szeretné, ellentétben a szabakkal, amiben a kártyák véletlenszerű időközönként változtak, függetlenül attól, mit csinált.

Az életben viszont lehet úgy is változttni, hogy csinál is valamit. Mint most. A Felhővárosban egy nagyon rossz leosztást kapott, ami egy ideig nem változott. Most változtathat a lapokon, jobb kártyái lehetnek, mint Boba Fettnek. Ami nagyon nehéz. Mert Fettnél ott volt néhány lap, ami furcsamód sosem változik. A szabakk legerősebb kombinációja.

A Bolond Lapja.

Egy olyan kombináció, ami bármilyen figurájú kettes és hármas lapból, és a Bolond Lapja nevű lapból áll. Boba Fettnek sosem cserélődik e három képzeletbeli lap. De Lando tovább játszik, még ennek ellenére.

De a tét nő.

Van, amikor Lando növeli – van, mikor Boba Fett. Felhővárosban Darth Vader volt, aki emelgetett, hisz ő volt előnyben, de Lando nem tudott időben kiszállni. Viszont a játszma nem ért véget, Vader valahogyan befuccsolt… De Lando és fett bent maradt, bent maradt a lassan egy hónapig tartó, gyilkos játszmában.

A tét pedig nem képzeletbeli kreditchipekben értendő mostmár.

A tét most Han Solo.

Landónak az élete mindig a kártyáról szólt: amikor megnyerte szabakkon a Millenium Falcont, aztán társát, Vuffi Raat, a droidot, aztán egy képzeletbeli szabakkjátszma az, amit megnyert a ThonBoka csillagbarlangban a varázsló Rokur Gepta ellen. Később aztán Lando többször ki is kapott, először kicsiket, majd nagyobbakat, végül hozzászokott, hogy nagyot bukik. Rezzenéstelen arccal fogadta, mikor a legjobb barátja, Han Solo elnyeri tőle a Millenium Falcont a szabakk-világbajnokság keretein belül.

De Han Solót nem veszítheti el! Ő a legnagyobb tét, amit valaha nyerhet, vagy bukhat, de ebbe beleroppanna, ha nem nyeri meg a játszmát, hiszen  ez nem egy millió értékű kredithalom, nem egy droid, egy hajó, ez egy barát. Akit nem akart elveszíteni. Mert a barátság számára milliárdszornagyobb nyeremény bármekkora méteres, bármennyi milliót érő kreditchip halomnál.

A tömegben most elvegyült, ahogy tervezte. A mindenféle-fajta lény ölelgetni próbálta, sikertelenül, hisz látták, hogy neki nem tetszik az a mulatság, amit Han Solo falra helyezésének tiszteletére rendeztek. Próbált közelebb kerülni a kifüggesztett tetszhalotthoz, megérinteni, nézni, az életfunkciói jól működnek-e. De ez nem volt könnyű. Ugyanis a tömeg mintha vissza, nem előrefelé sodorná.

Ez volt a legésszerűbb magyarázat, ugyanis Landóval csak annyi történt: elfáradt, türelmetlenné vált ésnagyon lassú volt.

Két perc kellett, hogy áthámozza magát a közönségen.

Han Solo ott nyugodott előtte. Száját kitátva, védekezvén valami ellen. Nem mondható csodálatosnak.

Félelmetes.

Lando lassan, óvatosan végighúzta a karbonitos testen az ujját. Jéghideg volt. De nem csodálni. A testhőmérséklete a minimumra hűlt, a karbonit pedig a húsz-harminc fok között sem lehetett. Nem csoda, ha hideg volt, és hogy Han fázott – még ha nem is tudott érzékelni.

Márpedig Han Solo nem tehetett semmit. Nem érezhetett olyat, amit más igen. Vagy itt sínylődik örökké,  vgy valami csoda folytán – tényleg csoda kell – kimentik erről a velejéig romlott helyről.

Vagy belehal.

~*~

Az irányító központ a rancor arénája mellett helyezkedett el. Tulajdonképpen a büfé átalakított változata, csak ide telepítettek térképeket. Nem volt nehéz megvásárolnia a Besadiinak az arénát és környékét. Szoktak mostanában is kivégzéseket tartani itt, táplálva a kiéhezett rancort, ami itt él, de a büfé egy szobával arrébb lett költöztetve. Ez minden szobára igaz volt.

De most úgy látszik, bukásra ítéltetett az egész aréna.

Ugyan a bejutáshoz a biztonsági rendszereket kell hatástalanítani, de az elmúlt tíz percben egy állomást foglaltak el a fejvadászok, és a másik kettőn most is folyik az öldöklés.

Márpedig csak annyi haderejük volt, hogy még maximum fél óráig tudták tartani őket.

Tíz perc, egy állomás. A vezér, Hat’rea’k, a rettenthetetlen weequay így számolt.

Már a második tíz percben jártak. Tizennégy számolt magában Hat’rea’k.

Az előtte csillogó-villogó képernyőn fogyatkoztak a zöld pöttyök. Ugyan messzebb is zöld pöttyök villogtak – pontosabban mesterlövészek -, de a türkizkék alapon királykék kockák és körök épületeket jeleztek.

A mesterlövészek előtt pedig legalább három ilyen épület volt.

Végül odáig jutott a küzdelem, hogy ketten maradtak a védők, és, ahogyan Hat’rea’k sejtette, azok hátrálni kezdtek. De másodpercek múlva az állomást jelző kék folt szélében elhalványultak a pöttyök. Egy gránát lehetett a gyilkosuk.

Tizenhat.

Ennyi szabványperc kellett, hogy kettőt foglaljanak el a három állásból. Bukásra kényszerültek.

– Mesterlövészeket a szoba elé! – rendelkezett Hat’rea’k (rövidebben Rea) – Minden egységet visszahívni az állomásoktól!

– De főnök, akkor bejutnak ide – ellenkezett az egyik t’landa til.

– Tisztában vagyok vele, őrmester – recsegte Rea.. – De nem hagyhatjuk, hogy azoknál az istenverte állomásoknál elpusztuljunk, és ide, mint kés a vajba, behatoljanak!

– A mesterlövészek?

– Túl barmok ahhoz.

– Igaza van uram, ide kell koncentrálni minden erőnkkel – értett egyet az őrmester.

– Akkor cselekedjen – mondta Rea. A t’landa til leült az egyik térkép elé, bojhos fülhallgatójába épített mikrofonjába utasításokat kiáltott.

Rea felállt. Ideje volt megmozgatni merev, elgémberedett tagjait. Megnézni, merre vannak azok az egységek, amelyeket egy perc leforgása alatt ide rendelt.

A páncélüveg ablakon át kinézett az arénába. Mintha csak a mos eisley-i űrkíkötő bokszait látná. De a landolóhely helyett nézőtér ívesen lefelé bukott, a földbe süllyesztve aréna látszódott. A nézőterek fapadosak voltak, homokkőből készültek, csak úgy, mint az aréna többméteres fala. A nézőterek mögött beárnyékolt utak tekeregtek, oszlopokkal díszítve. Ezek az utak árnyék alá bújtak, mesterlövészek elhelyezéséhez. Ide fognak minden saeokba állni a lesipuskások.

Kérdés, hogy meglátja-e őket valaki, mielőtt lelövik őt.

Nem tudni. Ez a csapat olyan kegyetlen, hogy egy tagjuk sem halt még meg, pedig egy osztag már rájuk rontott – egy legalább tizenöt fős osztag. De mintha minden személy kettőt érne náluk… Így lett ez az ütközet kiegyenlített.

Végül messze szárnyalt a fantáziája. Elképzelte, ahogy megjelenik az aréna fölötti sötét bejáratban a hét harcos… Ahogy messziről kilövik ezt az igencsak rozoga ablakot, ő pedig megégeti magát. De nem hátrál meg. De neki késő lesz, egy gránát pedig berobbantja ezt a kócerájt itt mögötte.

Hoppá! Hirtelen rátört a felismerés.

Tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy talán győztesen is kijöhessenek.

Tudta, mit kell tennie.

Tudta

– A hármas állomást megsemmisítették – jelntette be a mögötte álló őrmester, kizökkentve őt gondolataiból.

– Gondoltam – morogta ő. – Tegye meg nekem, hogy kiüríti a központot!

– Maga megőrült?

– Csak ürítse ki, és mindenki fogjon fegyvert! Ja, és a mesterlövészeket mégse helyezzék ki…

– Nem tudom, mi jár a fejében, kapitány úr, de az biztos zseniális – szalutált az őrmester.

– Azért megtenné nekem ezt?

– Igen!

Azzal az egész szobában felbolydult mindenki. Az egész bent lévő csapat az ajtó felé közeledett, majd’ eltaposták egymást, de végül a páncélüveg ablakból kilátni sem lehetett.

Végül, Rea, követve a régi közmondást – a kapitány elhagyja a süllyedő hajót -, kilépett az arénába.

– Jól figyeljen ide mindenki – próbálta felhívni magára a figyelmet, mikor a társasággal szemben állt. – Ami most következik, az puszta lerohanás!

– De miért? – kérdezte valaki a hullámzó tömegből.

– Ők heten vannak. Mi viszont legalább húszan.

– Akkor is, itt állunk, mint a heringek, közénk lőnek, egy lövedék jut két főre – ellenkezett egy másik.

– Hm, ez igaz – mondta Rea. – Ezért fogunk szétválni. Mindenki tartsa be a legalább másfél méteres távolságot!

– Nem fogom számolni a métereket! – csattant fel egy aqualish.

– Nem is kell. Csak minél messzebb legyünk egymástól.

A nagy csapat ezzel szétszéledt. Mintha előadás lenne, mindenhová eljutottak: a nézőtérre, az ajtókhoz, egyszóval nyüzsgött az élettől az egyébként kihalt aréna.

Aztán eljött a pillanat.

~*~

A hét fejvadász, üldözve a menekülő védő osztagot, átlépett a hatalmas durafém kapun. Majd az árnyékos, boltíves sikátorban, ami eléjük tárult, dobozok hevertek mindenfelé.

De ez mind lényegtelen volt amellett, hogy messzebbről zsibongás hangja szűrődött be az árnyékos helyre.

– Itt valami bűzlik – vélekedett Bossk. Igaza volt. Az osztag, amit üldöztek, még a tüzet sem viszonozta. – De nem kicsit bűzlik – nyomatékosította állítását.

– Akármi van itt, az nagy szar – fröccsentette oda válla felett Zuckuss.

– Azért megtennénk, hogy tovább mennénk? – sürgette őket Crag.

Megkerülték a sötét, árnyék nélküli dobozokat. A sikátor öt méteres lehetett. Mindenesetre gyorsan átszelték ezt a távot.

Aztán látták, hogy a kihaltnak ígért aréna tömve volt élettel.

– A francba! – szitkozódott Dengar. A húsz fős védőcsapat most feléjük fordította a fejét.

Aztán, a tömegből előlépett egy weequay.

Egy ismerős weequay.

~*~

Hat’rea’k elérkezettnek találta a pillanatot: most ő kezdeményez, ő akarta a lélektani előnyt. Ha erőben nem, fejben most az ő csapatuk lesz előnyben.

Kilépett az aréna legmagasabb pontjára. Oda, ahol mindenki látta, ki ő. És ahol ő is látta, kikkel áll szemben.

– Állj! – harsogta Rea.

Látszólag megtorpant a hét fejvadász. Mintha megijedtek volna. Rea elmosolyodott és folytatta:

– Mi hozott ide titeket, ide, a szerény otthonunkba?

– Rossz duma – harsogta vissza Bossk. – A családotok minden tagja fegyvert tart, és lövöldöz szabad idejében, ahelyett, hogy egymás seggét nyalnák?

– Ez is rossz duma… – kezdte Rea.

– Ez nem rossz duma – mondta Bossk olyan hangnemben, mintha egy kisgyerek megsértődött volna.

– Ha a Besadii protokollrobotja kell, hát gyertek, vegyétek el! – ajánlotta Hat’rea’k.

– Hát itt vagyunk – dörögte vissza Crag. – Viszont nem értem, mit keresel itt, Rea.

Tudja a nevem…

– Mert hát te vagy az, áruló barátom – folytatta Crag. – Te is mocskos útra tértél, mint mindegyikünk a társaságunkból.

– Honnan gondolod ezt? Miért feltételezed, hogy valaha ismertük egymást? – tette fel a kérdést Rea.

– Csak tudom, ki vert át engem! – tiltakozott Crag.

– Igenis, nem tudod!

– Vigyázz, mit beszélsz! Látod, mi heten vagyunk!

– Mi meg húszan, vadbarom – fröcsögte Rea.

– Húsz kutyaütő – röhögte ki Cag. – Itt meg hét világhírű fejvadász.

– Vilgáhírű? Ha Tatuin az egész világ, talán, de nem tudom, ti kik vagytok!

– Én sem, hogy ti kik.

– Ne csinálj hülyeséget – suttogta mögötte Dengar.

– Nyugi – fordult hátra Crag. – Csak szeretném formálhatóra puhítani.

Formálhatóvá puhítani?

A hat fejvadásznak rossz érzése támadt. Úgy gondolták, ő felidegesíti ezt a Reát – vagy kicsodát -, aztán meg belesétálnak az oroszlán barlangjába.

– Add meg magad, seregeddel együtt – fordult vissza volt barátjához Crag. – Akkor nem esik bántódásotok.

– Azt gondolod, ezzel lekenyerezhetsz?

– Igen azt. Azt csinálom, mint te velem valamikor.

– Az régen volt – ellenkezett Hat’rea’k.

– Annyira nem, hogy elfelejtsem – azzal a weequay harcos hátrafordult, válla fölött azt suttogta a többieknek: – Menjetek az árnyékban, úgy nem látnak, és lepjétek meg őket!

A többiek elhátráltak Crag mögül, hogy ne lássák a többiek, mit csinálnak.

– Ez a mi játszmánk – mondta a weequay, hogy elterlje a figyelmet a többiektől.

– Ezért játsszuk le az arénában! – ordította Rea.

Közben a cspat az árnyékban, láthatatlanul tört előre. Tényleg nem lehetett őket látni, még Crag sem vette őket észre.

– Hát akkor, kapsz két percet, hogy eldöntsd, mihezis kezdesz ellenem – ordította Rea.

– Hát legyen – mondta Crag olyan hangon, hogy Hat’rea’k alig hallotta, de így is elég hangos volt annak, aki a weequay mellett állna abban a pillanatban. – Viszont ha nyerek, köteles vagy átadni a droidot nekem és a csapatomnak.

– Az ajánlatot elfogadom. Ha pedig én nyerek, eltakarodtok a pokolba!

~*~

– Fett, édes fiam – Jabba morgása felélesztette Boba Fettet gondolataiból.

– Mi az, Jabba?

– Van egy új megbízásom számodra – mondta a hutt.

– Jó pénzért mindent, ezt te is tudod – mondta Fett.

– Ötvenezer. Ez egy könnyű és pörgős munka.

– Mi az?

– Látod azt a pasast ott, abban a páncélzatban és ragadozófej sisakban? Na, őt iktasd ki, minél gyorsabban!

– De Jabba, itt, mindenki előtt? – ellenkezett Fett.

– Igen.

– Százezer.

– Hetvenöt – csücsörített a hutt.

– Legyen egy kis időm eldönteni – lépett hátra a fejvadász. – Még gondolkodnom kell ezen. Mert nem mocskolom be könnyen ilyenek miatt a kezem!

~*~

A palotának azonban nem csak Calrissian volt az új lakója. Egy újabb alak jelent meg, aki nem zavart igazából senkit.

Csak az ide készülő négy fejvadászt. De őket nagyon.

Ő nem volt más, mint az öreg gran, a műszaki bolt hátsó udvarából.

És készen állt arra, hogy megmutassa nekik, ő nem bolond, ahogy azt ők lefestik…

~*~

A nézőtér szélén lévő lépcsők biztonságos lejutást eredményeztek a puha homokra. Az arénába belépve Crag úgy érezte magát, mintha egy katlanban lenne, fölötte tömeg mozgolódott. Sokan őket nézték. A két weequay. Mindkettőjüknek fegyver volt a kezében: nyílpuska és sugárpisztoly fog perceken belül megmérkőzni.

Tét a Besadii klán droidja.

Ami sok titkot rejt.

És biztos bejutást Jabba palotájába.

A két weequay fenyegetően közeledett egymáshoz. Mint két bika, akik egymásnak ütköznek mindjárt. Csak nekik két lábuk volt, komoly fegyvereket is szorítottak, és szarvak helyet hátul összefont, szúrós hajtincsek kaptak helyet.

– Fejezzük ezt be – vicsorogta Rea.

– Örömmel – jelentette ki Crag.

– Most meglátjuk, ki a gyorsabb. Hisz tudod, mindig ezzel játszottunk, azon versenyeztünk, ki a jobb és gyorsabb lövész. Most eldől!

– Barátom…

– Fölösleges ezt állítanod, Crag. Már nem vagyunk barátok. Én jó útra tértem, te meg rosszra.

– Félreérted, Rea, én pont fordítva látom.

– Rosszul látod!

– Nem látom rosszul!

Mint két állat, akik a területükért harcolnak…

– Eljött hát a pillanat – Crag behunyta a szemét. – Készülj a halálra. Készítsd a fegyveredet!

A közönség elhalkult. A két weequay közt szikrázott a levegő. Nem mozdultak, de olyan állásban álltak mindketten, hogy abból könnyűszerrel fegyvert lehetett rántani.

– Három – motyogta Rea.

– Kettő – folytatta Crag. Aztán nem várta meg az egyet, elrikoltotta magát: – Most!

De nem Rea volt a címzett. Igaz, ő előrántotta a fegyverét, célzott, egy pillanat alatt játszódott le az egész.

De Crag a hat másik fejvadásznak ordított, és könnyűszerrel kitért a halálos zöld sugarak elől, és ő is megeresztett egy sorozatot.

Aztán elszabadult a pokol.

~*~

– Most! – hallatszódott a távolból. Ugyan nem beszéltek meg taktikát, de a hat fejvadász tudta, mit kell tennie. Immáron nem volt titok, hogy ott rejtőznek az árnyékban, hiszen úgyis észreveszik őket, még úgy is, ha onnan tüzelnek, ahol most vannak.

A gránát-felelős 4-LOM egyből bedobott a tömegbe egy gránátot. A detonáció kiszakított a nézőtérből egy darabot, meglepődött harcosok tetemei repültek a magasba, volt, amelyik majdnem a küzdőtérig szállt.

Aztán a többiek is viszonozták a tüzet. Vörös, zöld, fehér és sárga villanások világították meg az árnyékot, a homokkövet, de igazából egyik sem talált célt; a hat fejvadász láthatóan ügyesebb volt náluk.

Még egy gránát robbant. A fal pereme leszakadt, megperzselődött, bűzlő holttesteket fúrva a homokba, de a két küzdő weequay nem foglalkozott velük.

Aztán a lövedékek pontosabbak lettek, ahogy kiléptek az árnyékból. Újabb gránát röppent, újabb darab a falból, újabb hét hulla.

A védők serege a felére csökkent. Szinte mozdulni sem lehetett néhol a hulláktól. Ez védelmet jelentett. Folytatódott az aréna halálos előadása, ezúttal a védők tettek előnyre szert, visszább szorítva a hat fős csapatot.

Aztán Gento, a rodiai nem figyelt. Ahol egy vörös villanás eltalálta, ott a teste zöld masszává változott. Társa, Dento felvonyított, utána ugrott, de nem látta az immáron feleéjük repülő gránátot.

– Feküdj! – ordított Dengar, észrevéve a bombát, ami éppen akkor robbant, amikor a hasa érintette a nézőtér talaját. Szerencsére egy hullahalom mögé vetették magukat, aminek következményeképpen a halom ide-oda repítette alkotó elemeit – a hullákat -, és magával sodorta a két rodiait is.

Dento és Gento meghalt. Csak a talajra fröccsenő zöld massza jelezte, hol robbantotta fel őket a gyilkos detonáció. Mindkettőjük fegyvere vasdarabokra hullva feküdt a földön.

– Hátra! – kiáltotta Zuckuss. 4-LOM bedobta a tömegbe az utolsó gránátját. Aztán védhette magát a repkedő, megperzselt holttestek és homokkődarabakák esőjétől.

– Most meg előre! – ordította Dengar, átugorva egy hullahalmot. A védők hat főre csökkentek, ők viszont csak négyen maradtak. De néhány lépés után már kettő elhullott közülük.

~*~

A küzdőtéren Crag és Rea harca sem csitult. Folyamatosan repkedtek a lövedékek. Fölöttük öldöklő csata vette kezdetét.

– Látod, elbuktál – nevette Rea két sorozat között.

– Sokkal… erősebbek… vagyunk… – mindegyik szót egy-egy lövedékkel fűszerezte meg Crag. Igaza volt, a kutyaütők csapata fikarcnyit sem ért a tapasztalt, mindenre elszánt fejvadászokkal szemben. Hullák repültek a küzdőtérre, de mit érdekelte őket? Tovább folytatták a küzdelmet a gránátok robbanásainak és lézerlövedékek vijjogása által keletkezett dal kíséretében.

Olyan volt, mint egy előadás, csak a zenekar – a két „sereg” – nem alul, hanem felül játszotta fülbemászó dallamát.

Aztán véget értek a pontatlan sorozatok.

Mert a tárak kifogytak. És nem volt utánpótlás.

A két fegyvert a magasba repült, a homokba fúródott. Immáron puszta kézzel kellett megmutatniuk, mit is tudnak valójában.

– Most megtudod, milyen a szenvedés – mondta Rea, túlharsogva a lövések alkotta zenét.

– Nem, te tudod meg – kiáltotta Crag, és nekiugrott az ellenfelének. Ez meglepte Hat’rea’kot, eltávolodott Cragtől, de közben térdre célzott rúgást vitt be ellenfelébe.

A rúgás pedig talált. Iszonyatos volt a fájdalom, de Crag nem hátrált meg, rögtön odaszökkent Reához, torkon ragadta, majd másik kezével gyomorszájon verte. Rea térdre borult, de ez csak látszólagos fájdalom volt: egy csellel előrenyújtotta lábát, rézsútosan rúgott, kisöpörve Crag lábát. Az megbotlott, hanyatt esett, de közben igyekezett fejen rúgni ellefenlét – ami mellesleg sikerült is.

Hat’rea’k is hanyatt esett, de gyorsabban felállt, mint ellenfele, és míg Crag éppen fél térdre ereszkedve próbált felállni, ők hason rúgta, ami miatt a másik weequay métereket repült, és nem mozdult.

– Feladod? – tudakolta gúnyosan Rea.

– Soha! – zihálta Crag.

Majd felállt, és újra egymásnak estek. Először Cragnek sikerült gyors támadást indítania, sikeresen, Rea hátrahőkölt, az ellenfele pedig utánarúgott, fejre célozva.

A rúgás most is talált, Hat’rea’k megmerevedve hanyatt esett. De mielőtt Crag fölé tornyosulhatott volna, újra kirúgták a lábát, és úgy beverte a fejét a földbe, hogy csillagok cikáztak ide-oda a szemében. Aztán nem várhatott sokat, rugdalóznia kellett, hogy távol tartsa Reát.

De az már rég nem ott volt, ahol ő gondolta, már fölötte volt, készült egyet rúgni a földön fekvő testére.

De ő még elgurult, pont időben, elkerülte a halálát jelentő, halálos taposást, egyből fel is állt, és egyetlen nagy ugrással ágyékon rúgta ellenfelét.

Ami nem várt eredményt hozott.

Rea fél térdre esett, arca kifejezéstelenné vált.

– Feladod? – tudkolta most Crag, utánozva az előbbi kérdést.

Rea nem válaszolt. Crag újra rúgott, ezúttal a fejére. Rea elterült.

– Feladod?

A másik nem válaszolt most sem. Crag úgy döntött, nem gyepálja tovább. Egy lépést tett hátra. Rea most sem mozdult. Repedezett ajka felszakadt, vékony vérpatak folyt belőle a homokra. Több kisebb zúzódással is megajándékozta őt e vérre menő párbaj, de mindegyik kicsi volt ahhoz, hogy külön-külön foglalkozzon velük. Az összes seb egy nagy, fájdalmas egyveleget alkotott.

– Feladod? – suttogta Crag.

Rea nem felelt. Valami mintha nem  lenne rendben.

Aztán Crag előrelendült, hatalmas térdrúgást végrehajtva ellenfele fejére. Rosszul célzott, még halálosabb helyre ment a rúgás: a weequay torkára…

Rea hátraesett. Egy méterrel hűlt helye mögött centiket csúszott hátrébb a homokban. Majd nem mozdult többet.

– Tehát feladod – mormolta Crag az orra alatt.

~*~

A nézőtéren a csata azonban nem csitult. Ugyan a kutyaütők megtizedelődtek a sokkal tapasztaltabb ellenfeleikkel szemben, két percen át tartani tudták az össztüzet. De csupán karcolásokat ejtettek a négy fejvadászon, és 4-LOM egyik mellvértjébe is betaláltak, de a szívós plasztacél ellenállt. Annyit értek el a találattal, hogy gyilkos össztűzbe vonta őket a robot.

Ráadásul a félméteresre nőtt hullafal kiváló menedeéket nyújtott nekik. „Vadkacsavadászat” volt ez a négy fejvadásznak,a bűzlő hullákra támasztott lézerkarabéllyal öröm volt lődözni őket.

Aztán azon vették észre magukat, hogy a védők lecsökkennek, és az egyetlen gran védővé válik. Az egyszemélyes hadsereg rögtön megadta magát. A fegyverét eldobta, bele egyik halott társába, akinek gömbölyű fején nagyot koppant a pisztoly.

– Egy lépés, és szétloccsantom az agyadat! – agresszívkodott Zuckuss.

– Erre semmi szükség – vitatta Dengar.

– Meg akart ölni! – vitatkozott a gand.

– Csak pénzért csináltam – rémüldözött a gran.

– Na persze, meg azért, hogy holtan láss bennünket.

– Nem! Én térképelemzőként dolgoztam, nem bírom az öldöklést.

– Higgyük is el? – vetette oda félvállról Zuckuss.

– Látjátok, hogy megadtam magam!

– Jó, ez egyszer szerencséd van – fintorgott Bossk. – Na, hol az a droid?

– Az a rancor arénán túl van. Csak a személyzeti bejárón juthattok át…

– Gyerünk – kiáltotta Dengar.

De nem mehetett le az arénába.

Nem volt szabad megzavarnia a két weequay öldöklő küzdelmét.

~*~

Crag fulladozott. Előbb még diadalittasan felemelte kezeit, de valahonnan – valahonnan alulról vaskarok kerültek elő, és göcsörtös nyaka köré tekeregtek.

Hibázott. Ez nyilvánvaló volt. Ő is elismerte.

Elbukott. A homokon feküdt. De ő volt alul, szája, nyelve megmártózott a rossz ízű homokon. Köpött, de inább homokot köpött, és még többet nyelt a köpést közben. Rea rá térdelt, tetette magát, nem halt meg. Hatalmas önfegyelem az, ami életben tartotta, ami miatt most ő áll nyerésre.

Mivel szülőbolygóján nem mutathatta meg a többieknek, hogy ő erősebb náluk, itt megteheti. Mert Crag volt az, aki nem hitt benne sosem, bár barátja volt, de olyan barát, aki csak azért barát, hogy a másikat porig alázza, és ha elkell vinnie a balhét, másra foghassa.

Ez volt Crag. Egy rossz barát.

Haj, de még mennyire.

Aztán elárulta. Piszkos módszerekkel ám! Befeketítette Craget, az egész családját, Crag megkapta mindazt a szenvedést, amit ő évek alatt kapott. Csodás érzés volt! Egy-null neki.

A párbajban pedig elhúzhat vetélytársától. Meg is nyerheti. Crag halottan nem tudna utána eredni.

Aztán keze megcsúszott. Elfojtott egy nagyon csúnya szitkot. A weequay könyke fejen találta, ott, ahol egymásba ütközött a két testrész, ott mindkettőjüknek felszakadt a göcsörtös bőre, Rea szédült, hanyatt vetette magát, leesve Cragről. Aki most újult erőt kapott, amerre fordult, arra köpte a homokot és sárgás nyálát, majd rávetette magát…

És most ő fojtotta Reát. Az üldözőből üldözött lett. A halálból élet. Az egy-nullból pedig lehet, hogy percek vannak hátra… De ha valaki a halál küszöbén áll, nem foglalkozik gyermeteg játszmákkal; az élet, ami számít.

Mert életből egy van. De menetből akár több is. Ez a második volt. Ha pedig mindketten túlélik, lesz még egy.

Legalább.

– Feladod? – szűrte rendezetlen fogai közt Crag.

Most mit mondjon? A nagy Rea, szülőbolygója nemes családjából származó sarj, vajon mit válaszol? Meghal, ami dicsőség a weequay-eknél? Vagy fut? De akkor a méltósága veszik el. Márpedig döntenie kell. A méltóság, az élet. Mindkettő igen drága.

A méltóságot vissza lehet szerezni.

Az életet nem!

– Feladom – lehelte. A vasmarkok lecsúsztak róla, majdnem félprces haláltusája véget ért. Kövér levegőt szívott. Megmenekült. De méltósága oda.

Viszont most már világossá vált: lesz még menet.

Ahol nyerhet még. Nem is egy menet lesz. Lehet, lesz majd több. Most a kis játszmájuk egy-egyre áll. Döntetlen. De legalább nem áll vesztésre.

– Hol a droid? – tudakolta idegesen Crag, mikor álábbhagyott az arénabeli dübörgés.

– Először hadd jöjjenek a társaid – fintorgott Rea.

– Sajnálom – mondta váratlanul Crag. – Sajnálom, hogy így kellett alakulnia.

– Mit beszélsz?

– A bolygónkon a legjobb barátok voltunk. Most meg a legnagyobb ellenségek. Miért? Mert átvertél, kihasználtál. De tudom, a lelked mélyén még mindig az a Hat’rea’k vagy, akit évtizedekkel ezelőtt megismertem.

– Jó, hogy így gondolod. De a kötelességem végig az volt, hogy kihasználjalak, kisemmizzelek. Lefizettek. Kaptam tizenötezret szolgálataimért. De azt a bolygónk légkörén túl elvették tőlem. A hajóm kishíján megsemmisült. Ide sodródtam, a Tatuinra. Muszáj volt valamit kitalálnom.

– Szemétláda – köpött egyet Crag. – Tehát kihasználtál? Szerintem a barátság, a szeretet tizenötezernél többet ér!

– Igen, de csak látszólag voltunk barátok! Meg aztán, te sem voltál valami makulátlan! Gondolj csak bele, hogyan is viselkedtél! Folyton szégyeníteni próbáltál…

– Ha most azonnal nem mondod meg, merre van az az átkozott droid, vagy el nem indulsz, és el nem vezetsz oda minket, komolyan mondom, az agyvelőd a homokba süpped perceken belül!

– A társaid nélkül sehová sem megyek – ellenkezett Rea.

– Emiatt ne aggódj – szólalt meg egy ismerős hang mögülük. – Indulhatunk.

~*~

Unalmas percek, eseménytelen órák… Ez jellemezte a Jabba palotája-beli eseményeket Lando számára. Ráadásul, mintha valaki folyamatosan követné! Csak tudná, ki a franc az!

Próbált elvegyülni a tömegben, hogy aki követi, ne is lássa. Landónak nem a nyugalmas életet találták ki, folyton rettegnie kellett, nehogy valaki elkapja, és melegebb éghajlat felé küldje. Jelenleg azonban nem lenne esélye, így nyugtatta magát. Képzeletben most jó lapokat kapott; még ha követnék is, akkor is megjátszhatja a jó kártyáit. Ő lenne továbbá előnyben, hiszen ha követnék, ő nem lepődne meg ezen – viszont a követő igen, hogy tudja, hogy számított rá, hogy az életére tör.

Magabiztos volt. Hát nem is félve kell ezt csinálni! Próbált Hanhoz is közelebb férkőzni; de ez nem sikerült. Mintha láthatatlan fal venné őt körül.

Ráadásul Han ott volt Jabba szeme előtt, így hogyha meg is próbálná kiszabadítani Solót, besétál az oroszlán barlangjába. Vagy már most is ott van?

A távolban Boba Fett páncélját látta megcsillanni. Fett nem mozdult, lehet, nem is ő az, aki keresi.

Elindult, hogy világot lásson. Természetesen csak a palotában akart körül nézni, egyben menekülni is. Úgy érezte, kezdenek szorossá válni a dolgok, félő volt, a képzeletbeli jó lapok mindjárt megváltoznak.

Ráadásul Boba Fett is kifelé készült menni.

De lehet, hogy ez egy véletlen egybeesés.

 

A teremből kimenet egy kis lépcsőt pillantott meg. Ami csúszott a nyálkától. Semmi korlát, kapaszkodó, csak két méteren át lefelé, mintha lépcsőzetesen lennének lerakva. Aztán rácsos talajra lépett. A homokkő falak kitűnő klímát biztosítottak, kár, hogy annyira sötét volt, hogy szinte csak a gamorrai őrök csillogó nyálát lehetett látni. Na meg az itt tüsténkedő droidokat, akiknek páncélja ugyanúgy csillogott, mint a nyál.

A termek egyébként mindenhol ugyanolyanok voltak. Viszont kivétel is akadt: egy köralakú helyiség, közepén fényárban úszó medencével, amiben twi’lek táncosnők lubickoltak, feljöttek a felszínre, és újra elmerültek. Mindezt a közönség nyált csorgatva nézte. Lando is nézte egy darabig a medencében zajló eseményeket, de nem a táncosnőktől, hanem a közönségtől majdnem felfordult a gyomra. Így hát folytatta útját, mígki nem ért a folyosóra. A főfolyosóra, amerre a lakosztálya is rejtőzött.

Aztán, a biztonság kedvéért körülnézett.

És farkasszemet nézett a tőle méterekre álló Boba Fettel.

~*~

Az öreg gran, látva, hogy Boba Fett elhagyja a termet, ő is megiramodott. Feltett szándéka volt, hogy minden profi fejvadásznak megmutassa tehetségét. A granek egyébként békés faj voltak – de ő renegát volt. Se múltja, se jövője nem volt neki. De jelene, az van. A jelenben most megmutatja, ki is ő, milyen tehetséges, noha milyen öreg is hozzá.

Nesztelenül járt. Keze megpihent régóta tartogatott hőgránátján. Érezte, ahogy barna keze felveszi a gránát alakját… Azt a gömbölyű alakot, ami lehet, ma még nagy pusztítást végez…

~*~

– Fett – mormolta csibészes bajsza alatt Lando.

Az említett személy nem mozdult, de őt méregette. Lando maga mögött őröket vett észre; ha Fett megtámadná, ő plusz két emberrel állna ki. Mondjuk, mennyit érne két primitív gamorrai egy profi ellen? Lehet, hogy semmit.

– Itt valami bűzlik – mondta kicsit hangosabban.

– Bizony bűzlik, Calrissian – mondta egy érzelmetlen hang. Boba Fett közelebb jött Landóhoz, míg az mérlegelt.

– Mit akarsz? – kérdzete Lando. Hangja remegett, habár ő ezt próbálta leplezni.

– Téged. Mert sokat érsz ám nekem!

Lando nagyot nyelt. Ezek szerint a Jabbával kötött alkujukban ő is benne van, mint zsákmány. Nem túl bíztató.

– Intézzük ezt el… – kezdte.

– Nem játszok így, Calrissian – figyelmeztette őt a fejvadász.

– És ha fizetnék neked annyit, amennyit Jabba ígér?

– Mből gondolod, hogy Jabbától van a megbízás?

– Ebben a porfészekben mástól kitől lenne? Látod, nekem van eszem – mondta Lando, de megbánta. Ezt nem kellett volna mondania.

– Nem játszok így – Fett látszólag kezdett dühbe gurulni. – Mondtam már, nem? Lepuffantalak, ha nem viselkedsz jól! Különben is, miből fizetnél nekem?

– Nézd, én csak azt akarom, hogy leszállj rólam! – magyarázta Lando esélytelenül.

– Kár, hogy élve kellsz Jabbának – siránkozott Fett. – Mert az agyvelőd már régen a földön folyna szét, és kiskanállal takarítanának.

– Élve kellek? Akkor élve oda is megyek! – döntötte el Lando, és félretolta a fejvadászt az útból.

Majd újabb veszéllyel kellett szembenéznie.

~*~

Újra Mos Espában!

Végre…

Dengar ezekkel a gondolatokkal lépett ki a rancor arénájának barlangos alagutaiból. Sok rácsot kellett ketté fűrészelniük, sok homokgödröt kellett ásniuk, hogy túljussanak a világító sárga alagutakon. Ráadásul a levegő áporodott is volt. De itt kint, Mos Espában, a kora délutáni órákban jó volt a levegő.

Éppen a kocka alakú épületek közt sétált. Egy előcsarnokból sétált ki éppen, fekete tetővel, lépcsővel díszített előcsarnokból. Előtte robogók álltak nyugalomban. Rea keze meg lett bilincselve, hogy biztosan ne szökjön meg előlük. Ugyan füstölgött a weequay, hogy barátok voltak, meg minden olyan dolgot állított, amit az előtt tagadott. De nem dőltek be neki. Aztán az ő vezényletével megindultak. Kocka alakú épületek, elipszisek, kupolák, párologtatók mellett haladtak el. Néhány házba – amik csak egy szobából álltak – be kellett menni, onnan pedig a földre helyezett dobozokból ki kellett venni a különféle droid alkatrészeket: testet, fejet, kezeket, lábakat.

Végül mind a hat szükséges alkatrész elfogyott. Ez beletelt egy szabvány órába. De megérte. Az első fontos küldetésüket sikerrel letudták. Malcolm-mal pedig Mos Eisley egyik kocsmájában beszéltek meg találkozót a délutáni órákra. Ma már biztos, hogy bejutnak a palotába. Ott viszont nehezebb a helyzet, ott már az oroszlán barlangjában lesznek. De ők olyan fejvadászok, akik nem rettennek meg ennyitől. Nem hátrálnak meg – ők négyen vannak, Boba Fett egyedül.

Aztán, mikor elértek a dokk kis, leárnyékolt ajtajához, már kezdett lekúszni a nap az égen. Rea pisztolyt fogott – a csizmájából húzta ki! -, majd a terminálhoz lépett, és úgy lőtt bele, hogy az szikrákat szórva belemélyedt a falba. Éget, fémes massza fröccsent a homokra.

Az ajtó pedig szisszenve felnyílt.

– Befelé – morogta Rea. Bentről már látni lehetett a Hound’s Toothrozsdabarna testét. A falhoz ért a monstrum orra. Látszott, métereket süllyedt, miközben felszántotta a falat. De nagyobb sérüléseket sem a fal, sem a hajó nem szenvedett – Bossk legnagyobb örömére.

Végigmentek a dokkon, fel az ötfokos lépcsőn, lábnyomokat hagyva a homokkövön. Aztán, mikor véget ért nem valami megerőltető túrájuk, aHound’s Tooth rámpájánál Bossk morgott valamit, majd a rámpa lecsapódott. A fejvadászok elkezdték felhordani a droidok részeit, csak Dengar maradt lent Craggel. A weequay nagyon rosszul nézett ki: felrepedt arc, kivörösödött torok, zúzódások itt-ott. Dengar már abba is belegondolt, hogy a kék-zöld foltok miatt Crag egy két lábon járó kifestőkönyv. De a weequay nem mutatta jelét semmi fájdalomnak, Dengar úgy vélte, ez egy weequay adottság. De aztán eszébe jutott, hogy hozzászokhatott a fájdalomhoz, hiszen a weequay-ek bolygóján folyamatosan kegyetlenkednek egymással.

– Látom, nem vagy valami jól – állapította meg Dengar, csak hogy beszéljen valamiről.

– Ebben igazad van – mondta színtelen hangon Crag. – Kibírom. Ennél nagyobb sebekbe sem haltam bele.

– Mit fogsz tenni? Velünk jössz?

– Nem. Nekem itt van dolgom. Ne kérdezd, mi az. Egyedül rám tartozik.

– Értem – dünnyögte Dengar. – Igazából csak azt akartam mondani, hogy… ha segítség kell valamiben, csak szólj!

– Jó – lehelte Crag. – Megtanultam bízni benned. Ez mindennél többet jelent. Csak az a baj, nem tudom, merre keresselek majd.

– Tudni fogod. Ebben biztos vagyok.

Ebben maradtak. Ezután Bossk sietett le a rámpáról, nem kellett odanézni, hallani lehetett, ahogy karmos lábfeje súrolódik a duracél rámpán.

– Hé, Dengar, jössz? – tudakolta. – Ja, te meg takarodj a hajómról! – fordult hátra, és kipenderítette a hajóból. – Vigyázz vele, Crag! – figyelmeztette a weequay-t.

– Rendben – nyugtázta Crag. – Innentől elválnak útjaink. De még lehet, hogy találkozunk – búcsúzott, majd hátrébb lépett. Rea is lesétált a rámpáról, Dengarral szinte szó szerint helyet cseréltek, mert ahol Rea állt fél perce, miliméterre pontosan ott állt most Dengar.

– Minden jót, Crag – majd tisztelgett az ember fejvadász, puskáját magasba emelve. Közben a rámpa sziszegve fölfelé emelkedett, és még lehetett hallani, amint Bossk utasításokat mond X-10D-nek. Majd a Hound’s Tooth téglalap alakú teste nagy robajjal, porfelhőt maga mögött hagyva felemelkedett.

Elindult Mos Eisley-be vezető útján.

~*~

Lando képzeletben megkapott egy Kulacs Hetest, ami tovább rontott amúgy is nagyon rossz helyzetén.

A Kulacs Hetes pedig egy új ellenfelet jelentett: egy grant. Lando még sosem látta őt. Valőszínű a gran sem találkozott még vele.

De meg akarta ölni.

A kezében kibiztosított hőgránát ezt bizonyította. Villogott a folyosó félhomályában.

Eközben Landónak nem csak vele, Fettel is számolnia kellett, aki most éppen most dobta a fluxusmezőbe lapjait. Ez azt jelentette, gondolkozott. Gondolkozott, épp úgy mint Lando, hiszen az életük volt a tét ebben a halálos kártyapartiban.

Aztán Fett olyat tett, amit kevés őrült tenne meg egy ilyen nyilvános helyen: előrenyújtotta a jobbb karját, megütve Landót, aki elterült a padlón. De ez volt a szerencséje: Fett kezéből lángok csaptak ki, de a gran is elugrott; egy droid volt az, ami megpörkölődött.

De a lángok elkanyarodtak, a fekvő gran felé, aki kissé gyengén eldobta a gránátot.

Egyenesen Lando feje felé. A gránát kettőt pattant, Lando egy órának tűnő pillanatig nézte. A gránát megállt….

És Lando Calrissian hitetlenül nézte, hogy a gránát csak egy játékszer. Sosem fog felrobbanni. Ezzel rémisztette meg őket a gran: nem lehetett látni a félhomályban, hogy egy olyan tárgy a gránát, amivel gyermekek játszanak…

Mindenesetre most a gran kapott rossz lapokat Lando képzeletében. Boba Fettnél pedig újra ott volt a Bolond Lapja, kettes és hármas értékű kártyákkal. Landónak pedig volt ideje kúszva az ellenkező irányba indulni, miközben Fett kezéből a lángok megszűntek létezni. A gran pedig idejében lehajolt, csupán elnyűtt ruhája perzselődött meg, a könyökénél, amiből kivillant ráncos bőre. A lény is menekülőre fogta. Ezt még hagyta Fett, de észrevette a szerencsejátékost – Lando balszerencséjére…

– Nem mész sehová, Calrissian – sziszegte Boba, és egy lépéssel Lando Calrissian fölé tornyosult, aki időközben hátrafordult, kezével támasztva magát.

– Fett – lehelte Lando.

– Így hívnak – gúnyolódott az említett személy. – Most pedig megszemlélheted nem túl tartalmas agyad levét – majd fegyverét célzásra emelte – egyenesen Lando feje volt a célpont.

A szerencsejátékos egy órának tűnő pillanatig, bambán bámult a puska csövébe. Fogakkal tarkított maszkjáról visszatükröződött a mandalori páncélba burkolózott fejvadász teste.

Majd Fett megnyomta a ravaszt…

Pontosabban megnyomta volna, hiszen a fegyver elsütésének pillanatában egy Fett számára ismerős hang kiáltotta a nevét.

– Fett! – a palota komornyikja, Bib Fortuna futott felé, lebernyege maga mögött röppent, annyira sietett. – A nagy úr, Jabba keres! – mindezt nagyon rossz kiejtésű Basic nyelven mondta. Boba Fett leengedte a puskáját, és a twi’lekre nézett.

– Helyes! – bólintott a megszólított. – Mondhatod, hogy készítheti a Calrissianért ígért szajrét!

– Nem erre gondoltam – rázta meg a fejét Fortuna. – Valami újat szeretne mondani.

– Pont, mikor kezdene szép lenni – panaszkodott Fett. – Mondd neki, hogy mindjárt jövök!

– Azt csinálsz, amit akarsz – vonta meg a vállát Bib. – Csak ne sokat tökölj!

– Rendben, öreg csicskásom – bólintott a fejvadász. – Halott vagy, Calri…

De Lando, kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet, elindult az ellenkező irányba; olyan gyorsan eliszkolt, hogy már árkon-bokron túl járhatott.

A francba! Megint elment! Először a Queen of Empire-ön, most meg itt ebben az istenverte palotában! füstölgött magában Fett. Nézzük meg, hogy van kedvenc zöld munkaadónk!

~*~

Mos Eisley 82-es bokszában a Hound’s Tooth leszállt.

Egy szabvány órába telt el, míg Mos Eisley-be nem értek. Meg kellett állni, hiszen Mos Espa határában még mindig ott várakozott a Mist Hunter és a Büntető. Bossk előbb ért ide, hiszen ő egyből tovább is ment, nem várta meg, amíg a többiek beindulnak, így hát most több ideje akadt körbenéznie Mos Eisley-ben.

A késő délutáni ikernapok még így is bántották érzékeny szemét. Meleg volt. Hiába kúsztak le a napok itt, a Tatuinon, a hőmérséklet csak egy-két fokot csökkent – és nem akart lejjebb csúszni.

Bossk az utcákat rótta. Körülötte az árusok éppen portékáikat szedték fel, készültek haza menni. A Galaxis mindenféle söpredéke azonban most kezdett élni: kocsmákba igyekeztek, egymással röhögcséltek, siklóikon tülkölve nyitottak utat maguk előtt. Egyszóval a percek múlásával kisebb káosz alakult ki az utcán. De a trandoshi fejvadász csak tört előre. Malcolm holoviden megadta a kocsma nevét és címét. Mi is volt a neve? Így tűnődött Bossk. Szomjas Bantha? De mivel a holovid elég rossz minőségű volt, a recsegés pont a kocsma nevénél akadozott, recsegett, alakult több ezer ponttá, hogy nem lehetett pontosan érteni. Hogy megbizonyosodjon a csehó nevéről, megkérdezett egy igencsak rossz külsejű emberfélét – aki mellesleg bűzlött a piától. A trandoshi kérdésére csak ennyit válaszolt:

– Az Szomjas Fanta, te agyalágyult!

Bossk meg akarta mutatni, ki az agyalágyult – és hogy kit agyabugyál el mindjárt. De… tűrtőztette magát, hiszen nem lenne értelme – még krdeiteket se biztos, hogy eltulajdonítana a férfitől, hiszen félholtra itta magát minden pénzéből.

– Legalább annyit mondj, hol van az a kocsma – kérte Bossk, puskáját lóbálva, ezzel fenyegetőzve: jelezte, ha nem vigyáz, nem a piától hal majd meg, hanem egy igencsak kopottas puskától.

– Még vak is – dünnyögte a részeg.

– Mi van?

– Az, hogy előtte állsz, te marha!

– Ja, tényleg – nézett fel a trandoshi, és látta a táblát: Szomjas Fanta. – Kösz – mormogta alig hallhatóan, bár a csont részeg férfi, még ha ordítana, akkor sem hallaná meg őt.

Majd belépett a kocsmába.

~*~

A droidok selejtezőjében nem volt semmi szokványostól eltérő: alkatrészhalmok, zümmögő droidok, sikító hangok, amint robotokat nyomnak széjjel.

Itt állt Boba Fett is. Mögötte – nagy meglepetésre – Jabba kúszott. Leszállt a trónjáról, most az egyszer, hiszen nem tudta ülve nézni, ahogy a protokolldroid a Besadii minden titkát kikotyogja neki.

– Élvezzük együtt a Besadii titkai megsemmisülésének pillanatát – kiabálta Jabba. Szerencse, hogy nem lehetett látni Boba Fett arcát: a fejvadász elsápadt a mandalori sisak mögött. Elsápadt, hiszen ha kitudódik a droid hamissága, Jabba ízekre szedeti. D nem pillanatok alatt – órák, napok, hetek, hónapok, talán évek is beletelnek majd a folyamatba. És a hutt nagyúr röhögve nézni fogja minden pillanatát. Rajta fog röhögni, pedig nemrég még a tenyerén hordozta.

De Boba Fettnek szerencséje volt. Nem, most nem a tudására volt szüksége ahhoz, hogy megmeneküljön. Most tényleg szerencséje volt.

Mert Malcolm és a négy fejvadász még mindig nem mondott le az igazidroidról. És most itt voltak. Itt voltak, ebben a késő délutáni órában – Boba Fett egyébként, még mielőtt Jabba elé járult volna, még visszament a szállására. Abba a szobába, ahol éjjel rosszul aludt – nagyon rosszul.

Egy titokzatos ember bízta meg egy feladattal. Egy másik embert kellett levadásznia, bosszúból. A megbízó nem mondta el a nevét; sem a levadásznásra szánt emberét. Majd azt az Ammuud nevű bolygón beszélik meg…

Azután pedig itt volt. Kellett várnia negyed szabvány órát, de végül elé járult a hutt.

De még mielőtt elkezdődött volna a droidvallatás, Bib Fortuna újra félbeszakította a cselekményt – csakúgy, mint majdnem egy órával ezelőtt.

– Ó, nagyságos Jabba – kezdte. – Malcolm keresi önt.

– Mondd meg neki, hogy nem alkalmas – intette le őt a hutt csökevényes kezével.

– De uram, van vele még négy valaki is. Sürgősen magát hívják…

– Nem alkalmas…

– De…

– Jabba – most Fett fordult oda Jabbához. Az volt a terve, hogy húzza az időt, gondolta, ide talál a négy fejvadász anélkül is, hogy Bib Fortuna idevezetné őket. – Szerintem nézd meg őket.

– Pont te szólsz bele – morgolódott Jabba. – Kezdjétek a vallatást!

– Hé, Jabba – jött mögülük egy új hang. Az alig hallható, mély hangnak gazdája is volt: Bossk, akit feltüzelt a Fetten való bosszúállás, nem bírt megállni egy helyben; követte Bib Fortunát. Mögötte felsorakozott három társa. Mindegyikük alkatrészeket tartott a kezében: lábakat, karokat, egy testet és egy fejet.

– Mit jelentsen ez? – nézett ide-oda Jabba. – Mit merészeltek?

– Hoztuk a droidot – lépett be Malcolm.

– Már van egy droidunk – tájékoztatta őket az egyre idegesebbé váló Boba Fett.

– Ami hamis – vágta rá egy másodpercen belül Malcolm olyan magabiztosan, hogy fellökött egy arra járó többcsápos droidot.

– Ide vele! – rendelkezett a hutt. – Amennyiben itt akartok tartózkodni…

– Hát persze, Jabba, egy ideig itt akarunk maradni – helyeselt Dengar.

– … Ez esetben, Fortuna! Szobát nekik!

A négy fejvadász Fortuna vezetésével hátrálni kezdett. Szikrázott a hutt és Boba Fett, illetve a fejvadászok közti levegő.

– Nem tudom elképzelni, hogy pont Fett verne át – dörögte Jabba. – A legkedvesebb fejvadászom. De ha így lenne, akkor annak súlyos következményei lesznek! Leteszteljük! Akkor kiderül, hogy titeket illet-e a pénz, vagy Fettet – ezeket mondta, miközben Bib Fortuna és a fejvadászok, majd Malcolm eltűnt a folyosón.

~*~

Fejvadászok!

A galaktika legnagyobb söpredéke. Ki tudja, milyen nemű, fajú söpredék. Ki tudja hány szerencsevadász és gaztevő van köztük.

Boba Fett sisakja mögül sápadtan nézte, ahogy leleplezik. ott volt a terem ajtajátak küszöbén Bossk, a trandoshi. Mindig az ő árnyékában élt Bossk. Bizonyítani akart, nem vitás. Ott volt Dengar – őt kevésbé ismerte, de legalább annyira rettegett volt, mint ő maga. És ott volt Zuckuss és 4-LOM… Őrült páros. Egymásra és másokra is veszélyesek. De ha belegondolunk, a yavini vassilikán történteken kívül nem értek el más nagyobb eredményt. De ők nem a régi szép időkből építkeznek.

Akárhogy is, Jabba reakciója mégis neki kedvezett. Még szerencse, hogy mindig Jabba mellett maradt, nem húzott el a Tatuinnál is melegebb éghajlatra. Most ez neki kedvezett. De csak ha Jabbát nézzük.

Ha viszont a négy fejvadászt nézzük, a meglepetés ereje, az, hogy nem adják fel, egyértelműen nekik kedvezett. Vérszemet kaptak, bent vannak a palotában. És a következő célpont Boba Fett lesz.

Négyen vannak.

Fett viszont egyedül. Egyedül Jabba oltalmazza. De ha így halad, nem sokáig élvezheti a bizalmát. Ki fog derülni, hogy a droid, amit hozott, hamis.

Akkor egyedül marad.

De Boba Fettet senki sem úgy ismeri, hogy nem veszi fel a harcot…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

^^ ;) :wtf: :wow: :star: :sexy: :omg: :love: :love3: :love2: :lol: :kiss: :heart: :ehh: :angry: :angel: :aha: :S :P :D :/ :) :( :$